Túrázz velünk! A Pilis Szent Lelke

Túrázz velünk! A Pilis Szent Lelke

2018.05.06-án vasárnap a Két Bükkfa-nyeregből indulva rendezzük második vezetett túránkat, melynek során felkeressük a “Pilis lelkét”. Kitekintünk a Fehér-szikláról, fújunk egyet a Pilis-nyeregben, bejárjuk a panoráma útnak nevezett zöld sáv jelzést, ahonnan páratlan kilátás nyílik a Dorogi-medencére, valamint felkeressük a Sasfészek kulcsosházat, leereszkedünk Pilisszentlászlóra, melyet körbejárva jutunk vissza a forgalmas hegyi csomóponthoz. 15,5 km, 655 méter szintemelkedés, és felejthetetlen élmények a Pilisben.

Fotó: hu.worldmapz.com

Időpont: 2018. május 6. vasárnap 09:00 (találkozó 8:45-kor)

Találkozási pont: Két Bükkfa-nyereg, parkoló

Táv: 15,50 km

Szintemelkedés: 655 m

Tervezett menetidő: 5 óra

 

Pihenőt a Sasfészek kulcsosháznál (8,6 km) tartunk.

 

A túrán nincs nevezési díj, díjazás és ellátás, ezért kérjük, gondoskodj élelemről és folyadékról.

Ezt olvastad már?

Pilis szent keresztje

Pilis szent keresztje

Napjainkban a szilveszter sokak számára nem jelent mást, mint a totális összeomlást, a lerészegedést. Sajnos korábban velem is előfordult, hogy jól átmulatott este és émelyítő másnap lett az évforduló ünnepléséből. Ezúttal azon száz fő társaságára váltottam, akik átkirándultak az óévből az újévbe.

20161231-pszk

Read more

Ezt olvastad már?

Pálos 70 – zarándoklat és teljesítménytúra

Pálos 70 – zarándoklat és teljesítménytúra

„A város fokozatos elhagyásának élménye. Kiszakadás a mindennapokból. Találkozás a múlt emlékeivel és a jelen értékeivel, beleértve egymást és önmagunkat is. Fordulás a jövő, a megérkezés felé…”

Read more

Ezt olvastad már?

PVZ I: A Pilis tetején

PVZ I: A Pilis tetején

A Pilis-Visegrádi Zöld Túramozgalom első szakasza Kesztölcről indul, érinti a Pilis-tetőt, majd a Hosszú-hegyet keresztezve fut be Csobánkára. A 23,35 kilométer hosszú túra 533 méter szintemelkedéssel kecsegtet. Túránk során ajánlott kitérőt tenni a Sasfészek kulcsosházhoz és a Boldog Özséb-kilátóhoz.

Látkép a Pilis-tetőről levezető szerpentinről. Fotó: Tolnai Balázs
Látkép a Pilis-tetőről levezető szerpentinről. Fotó: Tolnai Balázs

Read more

Ezt olvastad már?

Pilisi trapp 25

Egy kiváló, több mint húsz esztendős túrát teljesítettem a Pilisben. Csak ajánlani tudom mindenkinek. 

A Rezső-kilátó panorámája. Fotó: Tolnai Balázs
A Rezső-kilátó panorámája. Fotó: Tolnai Balázs

Read more

Ezt olvastad már?

Iszinik 100

A harmadik túraévemben jött el az a nap, amikor bele mertem vágni életem első százas teljesítménytúrájába.

Iszinik 100 rajt, Szárliget, vasútállomás. Fotó: Németh Tamás (Iszinik Facebook-csoport)
Iszinik 100 rajt, Szárliget, vasútállomás. Fotó: Németh Tamás (Iszinik Facebook-csoport)

Read more

Ezt olvastad már?

Kinizsi Százas, a második nekifutás

Hét éve, 2006-ban egyszer már nekivágtam a Kinizsi 100-nak, de Bányahegynél (72 km) sajnos fel kellett adnom. Idén újra megpróbálkoztam vele, és bíztam benne, hogy a jobb felszerelés és a több túrázási tapasztalat segítségével végig tudok menni a távon.
A túrára gondosan felkészültem, egész héten igyekeztem sokat aludni, előző nap pedig még egy 32 centiméteres pizzát is megettem. Vittem magammal előre felvágott almát, csokikat, szendvicseket, üdítőt és egy energiaitalt is. Rétegesen öltözködtem: technikai póló, pulóver és egy vékony széldzseki. Szerencsére az időjárás is kegyes volt, kellemes hűvös levegő és minimális eső várt ránk a túrán. Egyszóval úgy éreztem, hogy teljesen felkészült vagyok, és most vagy soha érzéssel indultam neki a Kinizsi 100-nak. 6:35-kor érkeztem Békásmegyerre (6:30-tól lehetett nevezni). Már előre felkészültem a hosszú sorbaállásra, de őszintén bevallom, azért ilyen hosszú sorra nem számítottam. Érdekes, hogy mennyit számít egy márkanév, ugyanis nem hinném, hogy egy olyan túrára, ahol méretre és grammra meghatározott papírra írt orvosi igazolás kell az előnevezéshez, ahol gyakorlatilag nem adnak semmilyen ellátást a 3000 forintos nevezési díjért cserébe, ahol végig embertömeg van, ennyi ember nevezne, ha nem Kinizsi 100-nak hívnák a túrát.
A szervezők dicséretére legyen mondva, hogy ez a végeláthatatlan sor nagyon gyorsan haladt (rengeteg asztalnál lehetett nevezni az iskolában, és minden precízen meg volt szervezve), így 45 perccel később, 7:20-kor már el is rajtolhattam. Kicsit olyan osztálykirándulás hangulata volt az egésznek, ahogy tömött sorokban haladtunk felfele a Kevélyre.
Ez volt az első olyan túrám, ahol percre pontosan komolyan vették a szintidőt, így bevallom, eléggé stresszelt a dolog, hogy jó sebességet válasszak, amit egyrészt tartani is tudok, másrészt elég is lesz a szintidőre. Úgy számoltam, hogy 4.2 km/h-s átlagsebesség kellene, de mivel időnként azért pihenőt is kell tartani, és éjszaka lassabban lehet haladni, olyan 4.5 km/h-t terveztem menni. A tömeges túrák hátránya sajnos az, hogy az ember akaratlanul is sodródik a tömeggel, így én is jóval gyorsabb tempóban haladtam, mint ahogy terveztem. Így aztán gyorsan felértem a Kevélyre, ahol meseszép kilátás fogadott.
Innen leereszkedtünk a Csobánkai műútra, a lejtőkön időnként kisebb kocogásba is belekezdtem, amire szükség is volt, mert elég gyakran kellett előzgetni a nagy tömegben. Sajnos már itt éreztem egy kisebb fájdalmat a bal bokámban és a jobb térdemben, ami az idő múlásával szép lassan felerősödött. A Szent-kúti elágazásnál áttértünk a zöld sáv jelzésre, és nemsokára megérkeztünk az első ellenőrzőpontra, a Hosszú-hegyre. Döbbenten néztem az órára, ugyanis 5 km/h feletti átlagsebességgel haladtam eddig. Úgy gondoltam, hogy nem is lesz ez baj, mert akkor a későbbiekre marad időm bőven, és nem kell azon stresszelnem, hogy beérek-e vajon időben. Nem sokkal később az egyik műútnál egy nagyon kedves hölgy árult gyümölcslevet, decijét 35 forintért. Gyorsan meg is ittam belőle 3 decit, jól esett nagyon. Sajnos a túra további részében sehol sem találkoztam legalább megközelítően ennyire korrekt árakkal. Ezt követően lassan elértük a Pilist, ami félelmetesen magasodott elénk.
A szervezők nem győzték elég helyre kiírni, hogy senki ne vágja át a szerpentineket, de nem is volt szándékunkban. Az idő itt meglehetősen lassan telt, de a végtelen hosszúnak tűnő szerpentinek is csak elfogytak egyszer, és felértünk a második ellenőrzőpontra, a Pilis-nyeregbe. Itt egy komoly büfé és túrabolt fogadott minket, ahol szinte mindent lehetett venni. Üdítőt, csokit, szendvicset, túracipőt, fejlámpát, esőkabátot, egyszóval aki valamit otthonhagyott, annak itt lehetősége volt pótolni.
Ezt követően a Kétágú-hegy következett, majd rátértünk a kék sáv jelzésre, és azon mentünk be Kesztölcre. Itt (ahogy a korábbi évek túrabeszámolóiban is olvastam) egy nagyon kedves ember házánál ingyen kaphattunk vizet a slagból, úgyhogy fel is töltöttem az egyik kiürült félliteres üvegemet.
Kesztölc után Dorog következett, itt viszont egy gyors futózápor elkapott bennünket. Mivel esőkabátom nem volt (csak a széldzseki, aminek nincs kapucnija) így beálltam egy fa alá, amíg enyhül az eső. Szerencsére 5 perc alatt vége is lett, így haladhattam tovább a Nagy-Gete irányába. Nem volt sima az út, de nagy sokára csak felértem, ahonnan szintén gyönyörű kilátást nyílt a környékre. Itt még mindig 5 km/h körüli átlagsebességem volt, éreztem, hogy talán meglehet a túra.
Ez az érzés sajnos nem tartott sokáig, mert a Getéről levezető köves és rendkívül meredek rész alaposan kikészítette a térdemet. Hegyes-kő nem volt vészes, utána viszont a Tokodi pincéknél volt lehetőség egy kis frissítésre. Nagyon finom zsíros kenyér, uborka és friss víz fogadta az ideérkezőket, ráadásul teljesen ingyen. Jól esett nagyon.
A Kőszikla meredek emelkedői már kevésbé estek jól, és mire eléreztem Mogyorósbányára komoly dillemába kerültem. Egyfelől legbelül már éreztem, hogy fájó bokámmal és térdemmel nem tudom végigmenni a maradék 48 kilométert (pedig körülbelül 2 óra pluszban voltam a szintidőhöz képest) és talán közlekedésileg ez a legjobb kiszállási pont, másrészt viszont nagyon szerettem volna megcsinálni a túrát, és nem akartam feladni. Végül hosszas gondolkodás után (egy szendvics és egy banán elfogyasztása közben) arra az elhatározásra jutottam, hogy folytatom, noha ezután egy körülbelül 800 méter szintemelkedéses 20 kilométeres szakasz következett Bányahegyig.
Először az Öreg-kőre mentünk fel (itt volt egy feltételes ellenőrzőpont), majd elérkeztünk Péliföldszentkeresztre, a forráshoz, a Bányahegy előtti utolsó vízvételi lehetőséghez. Itt kicsit megpihentem, és lelkileg felkészültem a rám váró kemény emelkedőkre.
Néhány kisebb emelkedő, majd lejtő után elérkeztünk a Bajóti műútra, ahol ha hoztam volna magammal Multinavigatoro szórólapját a Pilis-nyeregből, kaphattam volna ingyen fröccsöt vagy üdítőt. Erre legközelebb (ha jövök egyáltalán  ) majd figyelek. Illetve itt megint felbukkant a hotdogos ember, akitől a hotdogok mellett még jégkását is lehetett vásárolni. Sajnos nem voltam túl jó állapotban, így itt is elmaradt a híres hotdog megkóstolása. Kicsit később megérkeztünk Pusztamarótra, a pihenőhelyhez, ahonnan már csak 7 km volt Bányahegy. Ez a 7 kilométer viszont pokoli lassan telt, és már nem csak az emelkedők és a lejtők, hanem a sík terep is komoly fájdalmakat okozott a térdemnek és a bokámnak. Itt már tudtam, hogy sajnos fel kell adnom a túrát, ha nem akarok hosszabb időre lesérülni (és nem akartam, hisz két hét múlva NBII-es túra). Jó másfél óra múlva fel is érkeztem Bányahegyre, ami a hét évvel ezelőttihez hasonlóan, idén is a túrám végpontja volt. Pedig már csak 28 kilométer és 500 méter szint lett volna hátra és volt még 8 és fél órám. Sajnáltam nagyon, pedig most itt lett volna az esély megcsinálni a Kinizsi 100-at.
Végül egy dupla autóstoppal lejutottam Tardosra, majd Piliscsabára, ahova a szüleim már értem tudtak jönni kocsival (itt is köszönöm mindenkinek a fuvart). Az autóút során folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mit csinálhattam volna másképp. Talán ha nem foglalkozom a szintidővel és lassabban megyek, többet pihenek és nyújtok, akkor ment volna? Talán, ha nem egyedül megyek, akkor nem adom fel olyan „könnyen”? Talán ha több csokit vagy energiaitalt viszek, az segített volna? Talán ha erősebb vagyok fejben, akkor végig tudtam volna menni? Vagy egyszerűen csak a sors akarta így, hogy megint Bányahegy legyen a végállomás? Nem tudom.
Összességében nagy élmény volt a túra. A nagy tömeg adott egy közösségi élményt, jó volt érezni, hogy mindannyian egy célért vagyunk itt, hogy megcsináljuk ezt a túrát. Sajnálom, hogy végül nem sikerült, de az utolsó 10 kilométert leszámítva nagyon jól éreztem magam, és rengeteg hasznos tapasztalatot gyűjtöttem a későbbiekre (például felesleges a sok szendvics, egy idő után úgysem vagyok képes megenni, inkább csoki vagy alma kell). Annyit azért el kell mondanom a teljesség kedvéért, hogy nekem a Piros 85 (az volt ehhez hasonló távolságú túra) sokkal jobban tetszett. A sok ellenőrzőpont, a rendkívül jó ellátás, a kevésbé szoros szintidő sokkal élvezetesebbé tette a túrát, jobban is bírtam sokkal, pedig ott 300 méterrel több szint volt 15 kilométerrel kevesebb terepen.
A legfontosabbat viszont a végére hagytam. Őszintén gratulálok Jeremcsuk Istvánnak (és természetesen kísérőjének Kimmel Péternek), aki a Kinizsi 100 első vak teljesítője 22:34-es idővel. Én már másodjára is megtapasztaltam, hogy milyen nehéz ez a túra, ezért tényleg jár nekik a maximális elismerés és tisztelet.

Hét éve, 2006-ban egyszer már nekivágtam a Kinizsi Százasnak, de Bányahegynél (72 km) sajnos fel kellett adnom. Idén újra megpróbálkoztam vele, és bíztam benne, hogy a jobb felszerelés és a több túrázási tapasztalat segítségével végig tudok menni a távon.

Kilátás a Kevélyről. Fotó: Kőrössy Tamás
Kilátás a Kevélyről. Fotó: Kőrössy Tamás

Read more

Ezt olvastad már?

A Becsület útján

A Becsület Útján

Túrával emlékeztünk meg az 1945. január 6-14. között, a budapesti szovjet ostromzár feltörésekor hősi halált halt magyar katonákról. Nyugi, semmi politika!

Ehét szombaton egy első rendezésű túrán, a Becsület Útja 30-on tettem próbára magam. Nem igazán szeretek messzi túrákra elutazni, de ez esetben kivételt kellett tennem. Egyrészt a kitűnő és figyelemfelkeltő névválasztás miatt, másrészt pedig azért, hogy gyakoroljam kicsit az ismeretlen terepen való túrázást. Előnevezéssel lehetett csak jelentkezni, így már a hét elején eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, elmegyek rá. Negyed 6-kor keltem, ugyanis a teljes út Esztergomba (innen indult túra) több mint másfél órába telt. Ebbe benne volt egy villamos, egy metró, egy vonat, sőt még egy vonatpótló busz is. Így hosszas utazássorozat után pontban 8 órára megérkeztem az esztergomi vasútállomásra, negyed 9-kor pedig már el is kezdhettem gyalogolni.
Gyaloglás közben felidéztem magamban a Sárga 70 bevezető szakaszát, amely szintén errefelé haladt. Ám most a piros sávot követtem egy meglehetősen meredek szakaszon (272 méter szintemelkedés 3,5 km alatt). Néhány kisebb (és már-már megszokott) eltévedés után felértem a Vaskapura. Ez egy Esztergom melletti 404 méter magas hegycsúcs, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra. Szabad szemmel látható a Bazilika és a Dunakanyar is. Itt volt az első ellenőrzőpont. A túra során nem voltak pontőrök (így szolgáltatás (étel, ital) sem), így itt egy kérdésre kellett válaszolni a Mária-szobor felállításával kapcsolatban.
Ezután a sárga háromszög (később a sárga sáv) jelzést követve elérkeztem a Vörös Kereszthez. A túraleírást olvasgatva nagyon kíváncsi lettem, hogy mi is lehet ez pontosan. Íme a válasz.
A Vörös Kereszt után hosszú időn át egyhangú havas mezőkön haladtunk keresztül. A monotóniát csak a többiek társasága és a gyönyörű tájak törték meg. Ez a rész ismerős volt a Sárga 70-ről, de éjszaka talán még monotonabbnak tűnt.
Ezután szép lassan elérkeztünk a következő ellenőrzőpontra, Barátkútra. Ezt először észre sem vettem, de szerencsére gyakran hátra-hátra nézegettem, és egyszer csak feltűnt, hogy a többiek bemennek egy kis utacskán. Gyorsan visszamentem, és kiderült, hogy ott található a híres Barát-kút. Mint később kiderült, mások sem vették észre elsőre. Itt egy kérdés várt minket a kút felépítéséről. Nem volt nehéz, sőt bevallom, látatlanban is erre tippeltem volna.
Így már két helyes válasszal a tarsolyunkban a sárga kereszt jelzést követve egy néhol elég járhatatlan szakaszon haladtunk a Pilis-nyereg irányába. Találkoztunk minden elképzelhető akadállyal, kidőlt fákkal, csúszós jégfölddel és befagyott (ám könnyen beszakadó) patakkal is.
Később áthaladtunk egy műúton, és egy roppant meredek hegyoldalt megmászva (250 méter szintemelkedés 1,5 kilométeren) felértünk egy széles útra. Itt kipróbáltuk a jobb és bal irányt is, majd nagy nehezen megtaláltuk a sárga négyzet jelzést. Ezt követve elértünk túránk következő ellenőrzőpontjához, a Sasfészek kulcsosházhoz. Itt (immár szokásos módon) egy újabb kérdésre kellett megadni a választ a falon található emléktábláról.
Kicsit gondban voltam, mert ránéztem az órámra, és kiderült, hogy 4 óra alatt csak 14 kilométert tettünk meg. Ez még a 4 km/h átlagot is alulmúlta, de most legalább megtanultam, hogy nagy hóban és ismeretlen terepen bizony lassabban túrázik az ember. Nem túl mély fájdalmamat sikeresen csillapította a kulcsosház teraszáról nyíló gyönyörű kilátás. Innentől a zöld kereszt (majd a zöld négyzet és végül a zöld sáv) jelzést követtük egészen a Pilis-nyeregig. Igyekeztem kicsit belehúzni, hogy összességségben azért a 4 km/h-s átlagot tartani tudjuk. De még a nagy igyekezetben is volt időm készíteni pár képet a gyönyörű havas erdőről.
Ezután elértük a Két-bükkfa-nyerget, ahonnan egy meredek, ám de nem túl hosszú úton keresztül a zöld kereszt jelzést követve elértük Dobogókőt. Örültem a túra változatosságának, mert erről az oldalról még sosem közelítettem meg a csúcsot. Az OKT-n Pilisszentkeresztről mentem fel, a Piros 85-n pedig a Szakó-nyergen keresztül Dömösről. Itt már hosszabb ideje együtt mentem egy néhány idősebb úrból álló túrázócsapattal (ők is ezen a túrán voltak). Beszélgetéseik érdekesek és hasznosak voltak, így máris gyorsabban telt az idő. Dobogókőről is nagyon szép kilátás tárult a szemeink elé.
A Menedékház pecsétjével kellett igazolni az itieneren, hogy itt jártunk. Miután ezt megtettem a szemközti büfében jóízűen megettem egy adag jó sós sültkrumplit, amivel az enegia- és sóhiányomat is pótoltam. Innen egy 5 kilométer hosszú kissé monoton szakasz következett a sárga sáv jelzésen, mígnem elérkeztünk a Szentkúthoz. Itt már mentálisan kicsit elfáradtam, és a kezeim is (a kesztyű ellenére) meglehetősen szétfagytak, de azzal bíztattam magam, hogy már csak a Szurdokon kell túljutnunk és vége.
Lassacskán a kék jelzést követve el is értük a Szurdokot. Nyáron szerintem sokkal szebb, de azért a téli képe is tetszett. Viszont nagyon óvatosan kellett közlekednünk, mert sok helyen rendkívül csúszós volt a talaj, így egy óvatlan mozdulatnak is súlyos következményei lehettek volna.
Szerencsére senkinek nem esett semmi baja, így egy fél órás út után megérkeztünk a Szurdok végére, Pilisszentkeresztre, túránk végállomásához. A Felső kocsmában megkaptuk az oklevelet, és a különleges téglalap alakú tankos kitűzőt. Bevallom, ez nagyon tetszett, és nagyon kreatívnak is találtam, hiszen eddig csak kör (vagy ovális) formájúakkal találkoztam.
A 16:15-ös busz pár perccel utánunk ért a megállóba, így nem kellett sokat várakoznunk a hidegben. Majd a pomázi HÉV-vel vissza is jutottunk Budapestre. Összességében el kell mondjam, hogy a túra sokkal keményebb volt, mint vártam. 30 km 1200 méter szintemelkedéssel alapesetben nem lenne vészes, de nagy hóban, hidegben és ismeretlen terepen azért alaposan próbára tett. 7 óra 45 perc alatt teljesítettem a túrát, ami körülbelül 3.8 km/h-s átlagsebességnek felelt meg. Nem vagyok elégedett vele, jobbra számítottam.
Annál inkább vagyok elégedett viszont a túrával, mert az kimondottan tetszett. Az útvonal lenyűgöző volt, rengeteg olyan helyet érintettünk, ahol most voltam életemben először (és ezzel nem voltam egyedül). A díjazás (oklevél és kitűző) is nagyon tetszett, hiszen abszolút különleges volt, és hűen tükrözte a túra hátterét (megemlékezés a második világháborús kitörésről). Az 500 forintos nevezési díj nagyon kedvező volt, igaz cserébe nem is járt semmilyen útközbeni szolgáltatás. Az itinert illetően nem jött volna rosszul egy szöveges leírás is, viszont a jelölések mindenhol tökéletesek voltak. A túra után többektől hallottam, hogy nagyon elégedettek, főként a kiváló útvonalválasztás miatt. Örültek, hogy egy új túrán vehettek részt, és nem a sablonos túraútvonalakat kellett bejárniuk ezredszerre. Egyetértek velük, nagyon elégedett voltam én is.
Út az álmok országában, a lenyűgöző téli Pilisben. Fotó: Kőrössy Tamás
Út az álmok országában, a lenyűgöző téli Pilisben. Fotó: Kőrössy Tamás

Read more

Ezt olvastad már?