Túrával emlékeztünk meg az 1945. január 6-14. között, a budapesti szovjet ostromzár feltörésekor hősi halált halt magyar katonákról. Nyugi, semmi politika!
Út az álmok országában, a lenyűgöző téli Pilisben. Fotó: Kőrössy Tamás
E hét szombaton egy első rendezésű túrán, a Becsület Útja 30-on tettem próbára magam. Nem igazán szeretek messzi túrákra elutazni, de ez esetben kivételt kellett tennem. Egyrészt a kitűnő és figyelemfelkeltő névválasztás miatt, másrészt pedig azért, hogy gyakoroljam kicsit az ismeretlen terepen való túrázást. Előnevezéssel lehetett csak jelentkezni, így már a hét elején eldöntöttem, hogy ha törik, ha szakad, elmegyek rá. Negyed hatkor keltem, ugyanis a teljes út Esztergomba (innen indult túra) több mint másfél órába telt. Ebbe benne volt egy villamos, egy metró, egy vonat, sőt még egy vonatpótló busz is. Így hosszas utazássorozat után pontban nyolc órára megérkeztem az esztergomi vasútállomásra, negyed kilenckor pedig már el is kezdhettem gyalogolni.
Esztergom, vasútállomás. Fotó: Kőrössy Tamás
Gyaloglás közben felidéztem magamban a Sárga 70 bevezető szakaszát, amely szintén errefelé haladt. Ám most a piros sávot követtem egy meglehetősen meredek szakaszon (272 méter szintemelkedés 3,5 km alatt). Néhány kisebb (és már-már megszokott) eltévedés után felértem a Vaskapura. Ez egy Esztergom melletti 404 méter magas hegycsúcs, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a városra. Szabad szemmel látható a Bazilika és a Dunakanyar is. Itt volt az első ellenőrzőpont. A túra során nem voltak pontőrök (így szolgáltatás (étel, ital) sem), így itt egy kérdésre kellett válaszolni a Mária-szobor felállításával kapcsolatban.
Esztergom a Pilis felől. Fotó: Kőrössy Tamás
Ezután a sárga háromszög (később a sárga sáv) jelzést követve elérkeztem a Vörös-kereszthez. A túraleírást olvasgatva nagyon kíváncsi lettem, hogy mi is lehet ez pontosan. Íme a válasz.
Vörös-kereszt. Fotó: Kőrössy Tamás
A Vörös Kereszt után hosszú időn át egyhangú havas mezőkön haladtunk keresztül. A monotóniát csak a többiek társasága és a gyönyörű tájak törték meg. Ez a rész ismerős volt a Sárga 70-ről, de éjszaka talán még monotonabbnak tűnt.
Pilisi napsütés. Fotó: Kőrössy Tamás
Ezután szép lassan elérkeztünk a következő ellenőrzőpontra, Barátkútra. Ezt először észre sem vettem, de szerencsére gyakran hátra-hátra nézegettem, és egyszer csak feltűnt, hogy a többiek bemennek egy kis utacskán. Gyorsan visszamentem, és kiderült, hogy ott található a híres Barát-kút. Mint később kiderült, mások sem vették észre elsőre. Itt egy kérdés várt minket a kút felépítéséről. Nem volt nehéz, sőt bevallom, látatlanban is erre tippeltem volna.
Barát-kút. Fotó: Kőrössy Tamás
Így már két helyes válasszal a tarsolyunkban a sárga kereszt jelzést követve egy néhol elég járhatatlan szakaszon haladtunk a Pilis-nyereg irányába. Találkoztunk minden elképzelhető akadállyal, kidőlt fákkal, csúszós jégfölddel és befagyott (ám könnyen beszakadó) patakkal is.
Fagyott patak a Pilisben. Fotó: Kőrössy Tamás
Később áthaladtunk egy műúton, és egy roppant meredek hegyoldalt megmászva (250 méter szintemelkedés 1,5 kilométeren) felértünk egy széles útra. Itt kipróbáltuk a jobb és bal irányt is, majd nagy nehezen megtaláltuk a sárga négyzet jelzést. Ezt követve elértünk túránk következő ellenőrzőpontjához, a Sasfészek kulcsosházhoz. Itt (immár szokásos módon) egy újabb kérdésre kellett megadni a választ a falon található emléktábláról.
Sasfészek kulcsosház. Fotó: Kőrössy Tamás
Kicsit gondban voltam, mert ránéztem az órámra, és kiderült, hogy 4 óra alatt csak 14 kilométert tettünk meg. Ez még a 4 km/h átlagot is alulmúlta, de most legalább megtanultam, hogy nagy hóban és ismeretlen terepen bizony lassabban túrázik az ember. Nem túl mély fájdalmamat sikeresen csillapította a kulcsosház teraszáról nyíló gyönyörű kilátás. Innentől a zöld kereszt (majd a zöld négyzet és végül a zöld sáv) jelzést követtük egészen a Pilis-nyeregig. Igyekeztem kicsit belehúzni, hogy összességében azért a 4 km/h-s átlagot tartani tudjuk. De még a nagy igyekezetben is volt időm készíteni pár képet a gyönyörű havas erdőről.
Pilisi fák. Fotó: Kőrössy Tamás
Ezután elértük a Két-bükkfa-nyerget, ahonnan egy meredek, ám de nem túl hosszú úton keresztül a zöld kereszt jelzést követve elértük Dobogókőt. Örültem a túra változatosságának, mert erről az oldalról még sosem közelítettem meg a csúcsot. Az OKT-n Pilisszentkeresztről mentem fel, a Piros 85-n pedig a Szakó-nyergen keresztül Dömösről. Itt már hosszabb ideje együtt mentem egy néhány idősebb úrból álló túrázócsapattal (ők is ezen a túrán voltak). Beszélgetéseik érdekesek és hasznosak voltak, így máris gyorsabban telt az idő. Dobogókőről is nagyon szép kilátás tárult a szemeink elé.
Szép kilátás a Pilisben. Fotó: Kőrössy Tamás
A Menedékház pecsétjével kellett igazolni az itieneren, hogy itt jártunk. Miután ezt megtettem a szemközti büfében jóízűen megettem egy adag jó sós sültkrumplit, amivel az enegia- és sóhiányomat is pótoltam. Innen egy 5 kilométer hosszú kissé monoton szakasz következett a sárga sáv jelzésen, mígnem elérkeztünk a Szentkúthoz.
Szentkút. Fotó: Kőrössy Tamás
Itt már mentálisan kicsit elfáradtam, és a kezeim is (a kesztyű ellenére) meglehetősen szétfagytak, de azzal biztattam magam, hogy már csak a Szurdokon kell túljutnunk és vége. Lassacskán a kék jelzést követve el is értük a Szurdokot. Nyáron szerintem sokkal szebb, de azért a téli képe is tetszett. Viszont nagyon óvatosan kellett közlekednünk, mert sok helyen rendkívül csúszós volt a talaj, így egy óvatlan mozdulatnak is súlyos következményei lehettek volna.
Szurdok. Fotó: Kőrössy Tamás
Szerencsére senkinek nem esett semmi baja, így egy fél órás út után megérkeztünk a Szurdok végére, Pilisszentkeresztre, túránk végállomásához. A Felső kocsmában megkaptuk az oklevelet, és a különleges téglalap alakú tankos kitűzőt. Bevallom, ez nagyon tetszett, és nagyon kreatívnak is találtam, hiszen eddig csak kör (vagy ovális) formájúakkal találkoztam.
Becsület útja díjazás. Fotó: Kőrössy Tamás
A 16:15-ös busz pár perccel utánunk ért a megállóba, így nem kellett sokat várakoznunk a hidegben. Majd a pomázi HÉV-vel vissza is jutottunk Budapestre. Összességében el kell mondjam, hogy a túra sokkal keményebb volt, mint vártam. 30 km 1200 méter szintemelkedéssel alapesetben nem lenne vészes, de nagy hóban, hidegben és ismeretlen terepen azért alaposan próbára tett. 7 óra 45 perc alatt teljesítettem a túrát, ami körülbelül 3.8 km/h-s átlagsebességnek felelt meg. Nem vagyok elégedett vele, jobbra számítottam.
Annál inkább vagyok elégedett viszont a túrával, mert az kimondottan tetszett. Az útvonal lenyűgöző volt, rengeteg olyan helyet érintettünk, ahol most voltam életemben először (és ezzel nem voltam egyedül). A díjazás (oklevél és kitűző) is nagyon tetszett, hiszen abszolút különleges volt, és hűen tükrözte a túra hátterét (megemlékezés a második világháborús szovjet ostromzár feltöréséről). Az 500 forintos nevezési díj nagyon kedvező volt, igaz cserébe nem is járt semmilyen útközbeni szolgáltatás. Az itinert illetően nem jött volna rosszul egy szöveges leírás is, viszont a jelölések mindenhol tökéletesek voltak. A túra után többektől hallottam, hogy nagyon elégedettek, főként a kiváló útvonalválasztás miatt. Örültek, hogy egy új túrán vehettek részt, és nem a sablonos túraútvonalakat kellett bejárniuk ezredszerre. Egyetértek velük, nagyon elégedett voltam én is.
Íme az értékelés:
Itiner: Kortom(7)
Útvonalválasztás: Kortom(10)
Versenyközpont: Kortom(7)
Szolgáltatások: Kortom(10) [Mivel a túra egyik fontos pillére, hogy nincs semmilyen szolgáltatás, és ezt előre is közölték, ezért jár a 10 pont]
Díjazás: Kortom(10)
Jelzések/szalagozás: Kortom(8)
Pontőrök: Kortom(8) [Ennél a túránál a kérdéseket és az egyéb feladatokat pontozzuk ezen címszó alatt.]
Ár/érték arány: Kortom(9)
Összesen: 69
Nehézség: 4,5/10
Ha tetszett, nyomj egy lájkot!
(Kortom)