Már tavaly augusztusban tudtam, hogy erre a túrára egyszer még biztosan benevezek. Kifejezetten tetszett a környék, ráadásul a kiváló szervezői munka is megfogott. Nem véletlenül került be nálunk a legjobb öt teljesítménytúra közé a Palóc Expedíció, amit az olvasói szavazáson az év legjobb túrájának választottak a Túrablog követői.
Az egy évvel ezelőttihez hasonlóan most is a Nemzeti Bajnokság másodosztályának futama volt a Palóc 40. Gondoltam is magamban, hogy ezen a könnyű teljesítménytúrán ingyen juthatok a maximális pontszámhoz. Azzal is számoltam, hogy a Túrafüggők csapatának valamennyi tagja hasonló eredményt ér majd el. Nos, ez is be is következett. Szinte minden induló a várakozásoknak megfelelően teljesített.
Hét óra előtt kevéssel érkeztünk meg Nézsára. A rajtban enyhe sor állt, ami lassan akart eloszlani. Mintegy húsz percet várakoztunk, mire el tudtunk indulni. Persze az ilyen holtidőket is fel lehet használni és nem duzzogni kell.
Technikai pólóban és rövidnadrágban vágtam bele -ekkor még Kortommal- a hűvös cserháti túrába, így már az első lépésektől kocogtam. A Nap helyenként még átmosolygott a felhők között, ám ereje az nem nagyon volt. Sikerült menet közben felvételeket készítenem, aminek a későbbi eső miatt kifejezetten örültem a futam végén. Keszegen az iskolában gyorsan pecsételtem, majd padlógázzal elviharzottam.
Jött egy olyan etap, amin szépen eloszlik a szintkülönbség. A dombocskákon könnyedén lehet kocogni. Viszont, ami jelentősen megváltozott az előző évhez képest, az a növényzet. Egy esztendeje nem kellett akácossal, csalánossal és egyéb szúrós növényekkel harcolnom. Akkor nyári forróság perzselt szárazsággal fűszerezve, míg ezen a nyáron az eső dominált. Látszott is. Persze így még szebb, zöldebb volt az erdő. Eléggé beborult, már vártam az esőt. Pedig az időjárási jelentések egy nappal későbbre predesztinálták a csapadékot. Nem így lett. Felsőpetény előtt már szemerkélt. A teleülésen OKT-pecsétet üthettem be, és nem is teketóriáztam, mert féltem a megázástól.
Az Alsópetény felé vezető rövid etap is más köntöst húzott magára, mint tavaly. A porzó utakat benőtte a fű és sűrű növényzet határolta be utamat. Egyre intenzívebben esett, így a lassítás gondolata sem fogalmazódhatott meg bennem. Akkor ugyanis megfagytam volna. A kecskefarm mellett elhaladva a félénk állatokat sikerült megzavarnom. Úgy tűnt, hogy tartanak az emberektől, ezért inkább sétára váltottam. A faluban újabb OKT-pecsétet nyomtam az itinerre, majd a már szakadó esőben kénytelen voltam magamra húzni az esőkabátomat.
Nem is tudom, hogy mikor kirándultam utoljára esőben. Sokszor szerencsémre jó időt fogtam ki. Ezúttal viszont a természet nem kegyelmezett. Özönvíz formájában zúdult rám a csapadék, ami már a Romhányi-hegy felé vezető emelkedőkön is nehezítette a haladást. A kódot fent be sem írtam, mert az itinerem használhatatlanra ázott volna. Pályafutásom leggyorsabb sebességével menekültem az erdőből, hogy Romhányban végre találjak fedezéket. Sajnos az esőkabátom kívülről és belülről is szétázott, hát ennyit róla.
Romhányban kértem egy zacsit, amibe az elázott itinert belementettem. Az eső kissé alábbhagyott, így kihasználtam az alkalmat és folytattam utamat pihenés nélkül. De minek is pihentem volna ilyen rövid táv után?
Ahogy hagytam el a falut, úgy erősödött a csapadék. A hegyoldalban már patakokban hömpölygött a víz, ráadásul a jelentős sár miatt kénytelen voltam a kocogásomat kínkeserves csúszkálós sétára váltani. Egy túrabot könnyített volna a hegymeneten. Helyenként az út közepén tavak keletkeztek. Nem akartam pazarolni az időmet, így ezeken átgázoltam. Néhol lábszárközépig ért a dagonya, így közel álltam a bukáshoz. Nagyon vártam a kő-hegyi ellenőrzőpontot. Onnan már tudtam, hogy nincs sok hátra ebben a kellemtelen időjárásban. Néhol az életkedvem is elment attól, hogy hármat léptem előre és kettőt visszacsúsztam.
Az utolsó pecsét bezsebelését követően a lejtőkön gyakorlatilag sprintben közlekedtem. Öt órán belüli időt szerettem volna, ám elkönnyelműsködtem a Romhány utáni részt. Túl monotonná váltam az esőben, így kompenzálni akartam. Sajnos a talajviszonyok nem tették mindenhol lehetővé a sebes haladást, így tudtam, hogy ki fogok futni az időből. Nézsára öt óra egy perc alatt értem be. A focipálya mellett két kistestű kutya megpróbált megtámadni még, ám én padlógázzal rájuk rontva meggyőzőbbnek bizonyultam. Végül a célba öt óra hat perc három másodperces idővel érkeztem be. A fotókért köszönet Juhász Gábornak!