Tatyival életünk első teljesítménytúráján vettünk részt. Február 8-án egy napos, de hűvös szombaton beneveztünk a Téli Margita 20 km-es távjára. Hogy miért váratott magára eddig az első TT-nk? Nem is tudom. Talán az lehet a fő ok, hogy a túrázás, a kirándulás igazi vonzereje számomra a természetjárás és a szabadság, a kötetlenség – és valahogy ez nem összeegyeztethető az időkerettel és a körülöttem hömpölygő tömeggel. Ettől függetlenül ez a nap felejthetetlen élmény marad számomra. Tatyi számára valószínűleg csak egy újabb szaglászással, sétával és a gazdival töltött fárasztó napként vonul be a többi mellé, hiszen neki nincs ott az a plusz, amit a „megcsináltam!“ érzése ad. És bár valószínűleg nem leszek TT-függő, pontosan érzem, hogy miért lehet rákattanni erre.

És itt szeretnék egy-két dolgot elmondani, mégpedig azért, mert ha nem adom ki magamból gyorsan, akkor az egész beszámolóra rányomja a bélyegét a kimondatlan bosszúság. Bosszús vagyok, sőt, ideges, méghozzá azért, mert nincs az a részeredmény vagy teljesítmény, amiért az alapvető értékeket, az egymás és a természet iránti tiszteletet háttérbe szabad szorítani. Ha képes vagy elcipelni öt kilométerre az ellenőrzőponttól a csokiszeletet, akkor igenis képes vagy a papírját eljuttatni az első szemetesig. Ha a frissítőponton van időd megállni, akkor várd ki azt a 3 másodpercet amíg felhajtod az izotóniás italt és kidobod a kukába a műanyagpoharat. Ja, és ha hív a természet, akkor beljebb sétálsz a bokrok közé. Mert én láttam már olyat, de a kisgyerekek nem biztos. Meg amúgy is, ne légy már ekkora paraszt.

Szóval, ahogy említettem, remek időnk volt, amikor frissen beszerzett pecsételőlapunkkal és térképünkkel nekivágtunk Gödöllő utcáinak. A Margita 344.2 Egyesület által szervezett rendezvényen 6-12-20-30-40 km-es túrák és félmaratoni és maratoni futótávok közül lehetett választani, így az érdeklődők sokan és sokfélék voltak: családok, iskolás csoportok, idősek és fiatalok. Mi a 20 km-es távot tűztük ki célul, melynek útvonala eleinte a várost átszelő régi 3-as főút mellett vitt, ahol sík terepen igyekeztünk az első ellenőrzőpont és a szmogmentes erdősáv felé. A máriabesnyői kegytemplom parkjába érve kezdtem el élvezni a túrát. Ahogy a templomtorony fel-felbukkant útközben, hogy végül a fák közül előbújva felragyogjon a napfényben, igazán szép látvány volt, amiért megérte korán kelni. Nem időztünk sokáig, hiszen még az első ellenőrzőpontot sem értük el. Nem kellett viszont sokáig várnunk az első pecsétünkre. Az erdei ösvényen hamarosan elértük a Pap Miska-kutat, ami valójában egy erdei völgyben megbújó forrás, ahol vizet vételeztünk és végre megszereztük az első pecsétet. Nagyon szeretem a pecsétgyűjtögetést, szinte gyermeki izgalommal vártam, hogy összegyűjtsem őket.

A következő állomásig, a babati romtemplomig ígérkezett a túra legtöbb látnivalója. Tudom, itt nem ez volt a lényeg, de én már csak ilyen vagyok… Először a Babati-tavak mellett vitt az út. A nádassal körülvett élénk kék víztükrök befagyott felszínén megcsillant a délelőtti napfény, aranyszínbe burkolva a környéket. A nád bojtjain cinkék élvezték a napsugarakat. Hamarosan elértük az Istállókastélyt. A romjaiban is impozáns épületet az első gróf Grassalkovich Antal építtette, aki azonos nevű fiával ellentétben fényűző és herdáló életvitel helyett gyönyörű barokk stílusú épületek megrendelésében élte ki úri kedvét. A babatpusztai Istállókastélyt állítólag tüdőbeteg lánya kedvéért építtette, akkoriban ugyanis úgy hitték, hogy a birkavizelettől ammóniadús levegő jó hatással van a gyógyulásra. Így a kastélyban birkaistállók is helyt kaptak, innen ered a név. Sajnos a műemléképület szörnyen lepusztult állapotban van, pedig mind a története, mint különleges szépsége miatt érdemes lenne a megmentésre.

Az Istállókastélyt elhagyva a Romtemplom – és egyben a második ellenőrzőpont – felé vettük az irányt. Az Árpád-kori templomot Rómer Flórishoz hasonlóan mi sem találtuk, mivel feltehetően az 1400-as években elpusztult. Az 1991 után feltárt romokat pedig nem érintette az útvonal, helyette egy jó meredek emelkedő következett, melynek csak nem akart vége szakadni. Nagyjából félúton voltunk, és jól álltunk időben, de tudtuk, hogy a túra szintes része még előttünk van. Nem is teketóriáztunk, kaptattunk szépen egyenletesen, de aztán a Lázár Lovastanya szamarai és szarvasmarhái eltérítettek minket. Nem bírtunk ellenállni a kedves állatoknak és elidőztünk egy keveset, hogy egy kis barátságos érdeklődésért cserébe simikkel halmozzuk el őket. Az egyik bocinak annyira megtetszett Tatyi, hogy minduntalan azon ügyeskedett, hogy szaglászhatná meg a fejét. Boldogan sétáltunk tovább, és egy rövid szakasz után elértük a Mária utat, ahol meleg teával vártak minket. Annyira jól esett a meleg, édes ovistea, hogy mindjárt két pohárral legurítottam, és tartottunk egy kis pihenőt is. Éppen dél felé járt az idő és 14,7 km-t tettünk meg eddig – ránk fért egy kis újratöltés.

A szendvicsezést aztán hamarosan meg is bántam, amint a következő szakasz meredek emelkedőjét megpillantottam. Kajakómával küzdve kapaszkodtam felfelé a sáros, csúszós dombon, de tudtam, hogy már csak 6 és fél km van hátra. Fél lábon is. A dombon túl fenyvesek közt sétáltunk tovább, majd egy újabb sötétkék vizű tó mellett erdőben vitt az út. Ez volt talán a túra egyetlen hosszabb természetközeli szakasza. Szinte váratlanul ért, hogy egy kanyar után a kertvárosban találtuk magunkat, ahonnan már egyenes út vitt Gödöllő felújított főterén keresztül a célba.

A teljes 21,2 km-es távot 5 óra és 15 perc alatt teljesítettük, így sikerült a szintidőn belül célba érnünk.