A hetedik alkalommal, az eddigi legkeményebb terepen, az egyéni csúcsommal nyitottam a túraévet a Budai-hegységben.
A januári első szombaton a szokásos koránkeléssel vette kezdetét a 2015-ös túraév is. Kellett, hogy ne legyen hosszú a sorban álló szimulátor Hűvösvölgyben. Szerencsére az enyhe időben nem fagytam meg a 20 perces várakozás során. Nagyon sokat agyaltam azon, hogy induljak-e a túrán. Minden le volt fagyva, nekem pedig sietnem kellett Gödre egy focitornára. A nagyon maximum három órás teljesítés fért csak bele, hét órai rajttal. Nem nagyon éreztem ennek a lehetőségét, ugyanis már a Gyermekvasút végállomáson is majdnem összetörtem magamat. Azonban mindig kell valami kihívás, és ha már ott ácsorogtam, beneveztem. Végül 7:07-kor vágtam neki a majdnem 20 kilométeres távnak.
Azonnal kocogásba kezdtem. Tudtam, hogy kizárólag gyors tempóval lehetséges az előzetes célkitűzésem. Ennek tükrében pillanatok alatt a sárga sávon előztem az emelkedőn. Szoktam a csúszós, jeges talajt és próbáltam a pálya szélén haladni. Néztem az előttem futókat, hogy ilyenkor milyen technikát alkalmaznak, amit igyekeztem lemásolni.
Nagyon gáz volt a terep, de így is sikerült alig 40 perc alatt feljutnom a Hármashatár-hegyre. Innen tíz percen belül lerobogtam Fenyőgyöngyére, ahonnan szintén kocogva a jégen felfelé ugyanennyi idő alatt értem el az Árpád-kilátót. Meglepően jól haladtam és jó kondiban is éreztem magam.
Az Apáthy-szikláig már nem sikeredett ilyen ügyesre a produkcióm. Három alkalommal estem el a szintúton. Eléggé fájtak ezek, de nem foglalkozhattam vele, ha be akartam érni három órán belül. A fővárosi (aszfalt) szakaszon bőven tudtam kozmetikázni, egészen az egykori Hárs-hegyi kempingig alkalmas volt a terep a száguldozásra.
Valahol a zöld sáv emelkedőjén kezdtem el lemaradni a futóktól. Taktikáztam a Nagy-Hárs-hegy miatt. Fent a jelzetlen szakaszon a jég mellett a kidőlt fák nehezítették az életem, de itt is jó időben jártam, két órán belül.
A Nagy-Hárs-hegyet talán még soha sem másztam meg ilyen könnyedén, ám lefelé, a Bátory-barlangnál, majd a sárga sávon egyáltalán nem lehetett futni. Esés, csúszások, a tüskék vágásai nehezítették az életemet. Talán ennek tudható be, hogy az utolsó négy kilométert több mint fél óra alatt sikerült abszolválnom.
Összességében azt tudom írni, hogy a túra rendezésügyileg szokásosan jó volt, és nagyon nem bántam meg az indulást. A nehéz (életveszélyes) terepen a 2:43:05-ös saját rekordot is jónak ítélem meg. És a legfontosabb, hogy végre nem fáj semmim, így talán egy sérülésmentes és sikeres év vár rám egy Túrafüggő aranyéremmel.