Nem gondoltam volna, hogy máris folytatni fogom az utamat, mert teljesen más volt tervben, de ismét bebizonyosodott, hogy az élet a legnagyobb rendező.
Reggel a 2-es villamoson a HÉV megállóhoz közeledve két fiatal munkás beszélgetett mellettem:
„Olyan akna szag van!”
Mire a másik nagy bambán: „Taposóakna?”
Ebben a pillanatban úgy gondoltam, hogy visszafordulok, mert máris nagyon elfáradtam…
Ráckevén ismét szívesen „rácsatlakoztam” volna a pecsenyesütőre, de sajnos túl korán volt még, be kellett érnem a mennyei illattal.
A Duna-parti sétányon tovább haladva sajnos kiderült, hogy légvonalban már elhagytam a katolikus temetőt és visszafelé kellene mennem. Egy szerencsétlen tegnapi sportbaleset miatt nem voltam nagy formában, de csak egy pillanatra fordult meg a fejemben, hogy kihagyhatom János vitéz sírját és a ráckevei kálváriát. A kálvária eléggé elhanyagolt állapotban van, úgy látszik oda nem jutott eddig a 721 millából. Viszont láthattam Horváth Nepomuki János huszár alhadnagy sírját. Róla mintázta Petőfi a János vitézt.
Tegnap este annyira bekeményedett a térdem a sérülés után, hogy a lépcsőn is alig tudtam felmenni, vannak mégis csodák, mert 15 km megtétele után már újra hajlott a jobb térdem. Ráckeve után nyaralók minden mennyiségben, ez túl nagy dózis egy napra. Szinte észrevétlenül érkezés délután kettő környékén a Tassi-zsilip gyalogos hídjához. Ebéd és nagy pihenő a Pákász étteremben, már nagyon kellett, ugyanis szinte pihenő nélkül nyomtam le az első 20 km-t. Vegyes halászlét ettem, ami erősen közepes szintet képviselt, bár már megtanultam, hogy ha az újfehértói halászléhez viszonyítok, akkor mindig hatalmas csalódás fog érni.
Jóllakottan és cipőcsere után teljesen megújulva vágtam neki a szakasznak Dunavecséig, amit végig a gáton kellett volna teljesítenem. Az étterem utáni 500 méteren retro lakókocsi bemutató, valószínűleg már ezek nem fognak innen mozdulni és „ráijeszteni” az utakon a közlekedés további szereplőire.
Laza két km-es eltévedés ismét, bementem egy félszigetre és nagyon kellemetlen a felismerés, amikor egy horgászöbölbe érve nincs tovább. Nincs mese, a víz az úr!
A mellékágat megkerülve a földúton öt percenként ugrottak elém nyuszik és futottak rövid ideig előttem az úton, majd az erdőbe ismét beugorva jobbra vagy balra, azt hiszem hétig számoltam őket. A falu előtt idilli szakasz a gáton, bár nagyon agresszívan támadtak a szúnyogok, de a birkacsorda tudomást sem akart venni rólam, amikor elhaladtam mellettük.
Este hétkor érkeztem a dunavecsei zarándokszállásra, nagyon elégedett voltam a mai nap teljesítményével, ez volt ezen az úton a leghosszabb szakaszom. Üvegtérddel nem is olyan rossz…
A Magyar Zarándokút oldala a Túrablogon. Itt találod a szakaszok áttekintő lapját.