Már az El Camino után megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy végigjárjam az egyik komolyabb magyar túraútvonalat. Az Országos Kéktúra több szakaszán jártam már, nagyon monotonnak és unalmasnak találom. A Szent Jakab Zarándokút egészen az osztrák Wolfsthalig is csak 276 km, nem igazán jelent kihívást. Maradt a nagyon szimpatikus Magyar Zarándokút, ráadásul déli irányban még nem igazán túráztam itthon. Megpróbálok majd az egyes szakaszokról a Caminohoz hasonlóan rövid beszámolókat írni. Remélem, sikerül felhívnom majd sok ember figyelmét erre a nagyszerű útra és kezdeményezésre.
Pálos kolostorrom Pilisszentlélek határában. Fotó: Gerhát Ádám
Már reggel nyolckor a buszon ültem egy nagy sprint után, még szerencse, hogy az Árpád-híd másik oldalán van az irodám. Békésen olvasgatva tökéletes nyugalmamat csak két Dorogon buszra szálló idősebb hölgy zavarta meg. Konkrétan majdnem nikotinmérgezést kaptam, amikor „elsuhantak” az ülésem mellett. Soha nem értettem, hogy miként lehet egy káros szenvedélyt már kora reggel ennyire magas szinten űzni. Az osztrák határ előtti magyar települések éttermeiben már reggel kilenckor cigánypecsenyét rendelő és zabáló burgenlandi parasztokat juttatták eszembe. Bár én is mindig azt az álláspontot képviseltem, ha csinálsz valamit, akkor azt tedd tiszta szívvel és teljes intenzitással.
Már Esztergomban a buszról leszállva kérdeztem meg egy nagyon kedves hölgyet, hogy merre találom a Szent Adalbert hotelt, ahol kiválthattam zarándokútlevelemet. Ezt a választ kaptam: „Hűűű, az nagyon messze van!” Visszakérdeztem, hogy „1000 kilométeren belül?” – és mindketten jót mosolyogtunk. Tíz percen belül odaértem, erről ennyit, kinek mi van messze.
A Bazilika előtt a Magyarok Nagyasszonya szobornál volt az első megállóm az útlevél kiváltása után.
Attól függetlenül, hogy nagyon gyorsan ment a regisztráció a hotelben, eléggé elcsúsztam időben, már majdnem dél volt, amikor belekezdtem a Templom utcai emelkedőbe. A Vaskapu pihenőhely már messziről is impozáns látványt nyújt, annál nagyobb öröm volt felérni és egy korsó csapolt Dreher társaságában a csodálatos, Dunára néző kilátásban gyönyörködni. Utamat folytatva a „Vörös-kereszt” alatti rétnél két km-en keresztül elveszik a jelzés, én is csak iránytű segítségével találtam vissza rá, folyamatosan DK irányába tartva. De mit csinál, akinél nincsen? Először besétáltam az erdőbe a tisztás bal alsó sarkában, minimum fél óra veszteséget okozva, rádöbbenve és átértékelve hibámat.
A Brilli Gyula menedékház terasza páratlan panorámával bír. Fotó: Gerhát Ádám
Pilisszentlelken már sokkal könnyebben megtaláltam a 20 éve feltárt pálos kolostorromot, ami az ősi időkben hazánk egyik szellemi és tudásközpontja volt. Itt jött utam első „nagy találkozása” is, egy kb. 50-es hölgy személyében, aki egy piros bevásárlókocsit maga után húzva az ellenkező irányba tart, pont a romok között készült felverni sátrát. Próbáltam vele néhány mondatot beszélni, de gyorsan elérkeztünk ehhez a ponthoz:
„És milyen céllal mész Esztergomba?”
„Forrásokat keresek a környéken.”
„Ha szabad megkérdeznem, milyen forrásokat?”
„Ez egy nagyon titkos küldetés része!”
…na itt gondoltam úgy, hogy befejezettnek tekintem az addig sem túl tartalmas beszélgetésünket. A Caminón már megszoktam, hogy sok a „flúgos futam”, itt is gyorsan belefutottam, rögtön elsőre.
A romok után szűk, benőtt ösvényen vezet az út, többször is a hátizsákomba beakadva, mozgásomat teljesen leblokkolva, néha hosszú percekig tartó küzdelem után tudtam magamat kiszabadítani. Kifejezetten nehéz szakasz volt, ráadásul még elég hosszú is Dobogókőig, egyszer sikerült is benéznem a jelzést, kb. negyedórát veszítettem, mire ismét visszataláltam a helyes útra.
Nagy rohanás lett a vége, hiszen a Zsindelyes Étterem melletti jurtában kaptam szállást és már délben közölte a tulaj, hogy csak fél hétig vannak a helyszínen, addig tudom átvenni a kulcsokat. Jurtában még úgysem aludtam eddig, ennek is be kellett következnie mongol őseink előtt tisztelegve.
A Magyar Zarándokút oldala a Túrablogon. Itt találod a szakaszok áttekintő lapját.