Merész vonalvezetésű szurdokvölgyek, kitett hegygerincek, meghökkentő formavilágú sziklafalak, végtelennek tűnő erdőség. A Börzsönyben nem lehet csalódni, ezen a gyönyörű szeptemberi hétvégén is hozta a szokásos formáját: a maga tiszteletet parancsoló módján elkápráztatott és persze alaposan kifárasztott.
Egy kétnapos túrába kihívás ugyan belesűríteni a Börzsöny esszenciáját, de próbának semmiképp sem utolsó a szívétől indulva felkapaszkodni a feje búbjáig. Szombat délelőtt lelkes kis csapatunk várakozással telve gyülekezik tehát a Feketevölgy Panzió előtt, hogy kisvártatva nekivágjon a változatos tájakat átszelő, elég komoly szintemelkedéssel bíró útvonalnak. A túra első szakasza fizikailag ugyan csak bemelegítő, de a Csarna-völgy megnyugtató, kissé melankolikus hangulata egyből magával ragad. Számomra azért olyan különleges ez a hely – a természetvédelmi értékein túl –, mert itt találkozik az ember által formált múlt a természet által uralt jelennel.
A völgyet átszelve, a Hamuházat és a Lósóskás-rétet elhagyva megkezdődik a szerpentines kaptató, a csapat viszont ellentmondást nem tűrően halad felfelé. Kitartásunkért jutalom az út szélén lemaradásra csábító érett szeder és a Kőkorsóról nyíló panoráma, ahonnan már csak egy gondolatnyira vagyunk a Csóványostól.
Utunkat a 2014. évi nagy területű széldöntések szegélyezik: a sekély talajú, meredek hegyoldalakban fogpiszkálóként hevernek egymáson a hatalmas bükkóriások, immár teret adva a burjánzó cserjeszintnek és a természetes újulatnak.
A Csóványosi-kilátóba felérve minden bizonnyal a legtisztább panoráma fogad, amit valaha innen láttam. Nem meglepő, hogy a napsütés intenzitása arányos a kirándulók mennyiségével, de ebédszünetünk így is kellemesen telik (soha csúnyább ebédlőt 😊), az étkek elfogyasztása után pedig tovább indulunk a Nagy-Hideg-hegy felé. Ha erre jársz, persze kihagyhatatlan a Hangyás-bérc sziklaorma is, a néhány száz méteres kitérőt festés is jelzi. Az erdőben még csak egy-egy sárguló falevél és az őszi kikerics szirombontogatása mutatja a csillagászati ősz közeledtét, ezektől eltekintve a táj az ezidáig fagymentes éjszakáknak köszönhetően bájosan zöldell.
A kellemesen napos időben, a kisebb kitérőkkel és megállókkal gyorsan telik az idő, így a turistaháznál meghökkenve konstatáljuk, hogy visszafelé már a lenyugvó Nap sugaraival kelünk versenyre, így sajnos ezúttal a tervezett gerincvándorlás (Salgóvár, Kövirózsás, Holló-kő) elmarad. Szerencsére egy jutalom kézműves sörre, levesre, csokira még maradt idő a Hideg-hegyen.
A sötétedést megelőzve ereszkedünk vissza a Csarna-völgybe, az időzítés pedig úgy tűnik jól sikerül, hiszen ahogy átgurulunk szállásunkra Bernecebarátiba, már tálalják is a középiskolai menzáról jól ismert leves-rántott hús kombinációjú vacsoránkat, amiért akkor – a kissé már hűvös időben – kifejezetten hálás vagyok a szállásadónknak, az ajándék extracukros-citrompótlós teáról nem is beszélve.
A Domszky Pál Matracszállás a Nagy-völgy bejáratánál helyezkedik el és igen kellemes hangulatú, tiszta, nagy közösségi térrel rendelkező turistaszálló, amire épp az elhelyezkedése miatt esett a választás. Reményekkel telve vágunk neki az éjszakának, hiszen bízunk benne, hogy túránk fő témája, a szarvasbőgés már a szállásunkról kilépve hallható lesz. A következő program tehát egy kis borzongó, bőgés-cserkésző, hálózsákokba burkolódzó séta a völgy koromsötétjében. Néhány perc elteltével, ahogy hozzászokunk a világítás hiányához, fehér kövekkel szórt út sejlik fel a lábunk alatt, hamarosan pedig egy kiterjedt tisztáshoz érünk, ahol csendet erőltetve a társaságra fülelünk a szarvasok – igen messziről hallatszó, kissé félénk, de egyértelmű – párbeszédére. A felhőtlen égbolt igen bőkezű, így vizuális ingerekben sincs hiány: néhány ismertebb csillagkép beazonosítása mellett még a tejutat is látni véljük, közben a lehulló csillagokra válaszul felröppen egy-két kívánság.
A vasárnapi program az Észak-Börzsöny egy másik kultikus helyének, Drégelyvárnak a meghódítása, ami szerencsére nem bizonyul olyan nagy kihívásnak, mint 1552-ben a törököknek, mikor is Szondy György 146 katonája 3 napig védte a várat a 12 ezer főt számláló török sereg ellen. A várat Nagyoroszi felől közelítjük meg a Pénzásási turistaház felé vezető, rettentően rossz minőségű aszfaltúton, melyen kb. féltávon behajtani tilos tábla díszeleg, így gyalog indulunk tovább a 12 km-es körtúrára. Az útvonal javarészt eseménytelen – leszámítva a néhány félig elszáradt tuskógombát – viszont a vár büszke, monumentális és a viszonylag alacsony fekvéséhez képest az elénk táruló látvány elképesztő.
A túra végeztével kora délután magunk mögött hagyjuk Nagyoroszit, hétvégénket pedig méltó módon a verőcei Duna-parton zárjuk a ropogós sajtos-fokhagymás-tejfölös lángos és a hekk valóra vált reményében.