„A város fokozatos elhagyásának élménye. Kiszakadás a mindennapokból. Találkozás a múlt emlékeivel és a jelen értékeivel, beleértve egymást és önmagunkat is. Fordulás a jövő, a megérkezés felé…”

A felhívásban szereplő mondat csak az egyik oka volt a túrán való elindulásomnak. Számtalan más indíttatás dolgozott bennem, az egynapos zarándoklat élményének és a teljesítménytúra ötvözésének lehetősége adta meg a végső lökést a regisztrációhoz. Az esemény időpontja mindig a márianosztrai Magyarok Nagyasszonya Bazilika főbúcsújához illeszkedik, rendszerint október első hétvégéjén. A többféle lehetőség közül mindenki erejéhez, felkészültségéhez mérten választhat útvonalat.

Vegyes érzésekkel vártam a zarándoklat napját, ugyanis habár már több zarándokúton mentem végig nagy hátizsákkal, hosszú heteken keresztül napi komoly távolságokat teljesítve, de az egy napra eső leghosszabb szakaszom csupán a Spello – Spoletto közötti 46 km volt. Őszintén szólva teljesítménytúrán pedig csak egy alkalommal vettem részt tavaly ősszel az egyik barátom invitálására és akkor is csak egy 35 km-es táv kapcsán lehettek nem túl gazdag tapasztalataim.

Különleges helyről, a Gellért-hegy oldalában található sziklatemplomból rajtolt a túra. Hidegebbre számítottam, meglepően jól zárt a két réteg, öltözetben két faktornál többet nem is gondoltam a túra egyik szakaszára sem. Természetesen a hajnali sötétségben, fél hatkor vágtam bele a 74 kilométeres távba. Az első métereken csatlakoztam Hartmann Misihez, aki 25 éve túrázik és az évenkénti átlagos ezer gyalogos kilométer mellett, további 300 ezer kerékpárral megtett kilométer is belefér az önéletrajzába.

A Gellért-hegy oldalában haladva ritkán látható és különleges látványt nyújtott az ébredező város. Aki még nem próbálta bejárni kora reggel a Gellért-hegyi panoráma útvonalat, az vegye fel a bakancslistájára. Rögtön az első ellenőrzőpontnál, a hegy Tabán felőli oldalán egy különleges élmény várt ránk. Pecsét még nem járt, de hatalmas örömmel és egy lepedővel fogadták a résztvevőket, egy vonalat kellett húzni az általunk választott túracél mellé.

Gellért-hegyi kilátás hajnalban. Fotó: Gerhát Ádám

A forgalmas Hegyalja úton való átkelés után az Oxygen Wellness impozáns budai épülete ejt egy pillanatra gondolkodóba, hogy másképpen is le lehetne vezetni a szürke hétköznapok kapcsán felgyülemlett feszültséget. De csak egy pillanatra, mert gyors léptekkel haladunk át Misi bácsival a Tabánon és a Vérmezőn, majd a Városmajori templom árkádjai alatt található újabb ellenőrzőpont mellett. Nem tudtunk kifogyni a témákból, de hát elég nehéz is, hiszen egy ilyen életút kapcsán van is miből meríteni. Jó lenne, ha a magyar teljesítménytúrázás egyik ilyen nagy ikonja Misi bácsi személyében csatlakozna a jövő évi Assisi- Róma zarándokút csoportjához!

A Városmajoron keresztül haladva már első alkalommal felbukkant a Mariazell – Csíksomlyó zarándokút lilával festett „M” jelzése. A Diós-árok kezdete után a János Kórház kerítése mellett élesen felfelé haladva a Susugó út lépcsőjén keresztül érkeztünk a kútvölgyi Mária kápolnához. 1753 tavaszán a Nagyőszi család gyermeke a mostani kápolna területén lévő mély kútba zuhant, mégis a szülei épségben húzták ki a kútból. A gyermek elmondása szerint egy nő palástjával tartotta a víz felszínén. A szülők kápolnát emeltettek a Mindenkor Segítő Szűz Mária tiszteletére. Itt friss forrásvizet kaptunk és meg is reggeliztem, hogy energiával telve tudjam folytatni az utamat.

Az addigi részidőmet figyelve viszont egy kicsit kétségbe estem, ha kétóránként csak 7,35 km-es távokat teljesítek és némi lassulással is számolok, akkor nem fogom elérni az utolsó 23.50-es dunai kompot sem. Itt jutott eszembe ez az idézet és ezáltal a zarándoklat és a teljesítménytúra közötti ellentmondás is egyben:

„Aki rohan, azt az idő szorítja,
Aki zarándokol, azt az idő tágítja.
…………..
Aki zarándokol, saját ritmusára jár.
Aki túrázik, teljesít.”

A Béla király és a Bükkös út után ismét az erdőben jártunk és a Normafa előtt feltűnt a Szent Jakab zarándokút Santiago de Compostela felé vezető sárga kagyló jele is. A Normafa Szent Anna kápolnájánál szabadultunk meg még a Városmajori templomnál felvett „terheinktől” egy kő formájában és valószínűleg mindenkinek az eszébe jutott, hogy kinek kívánt megbocsájtani szimbolikusan és kinek a neve mellé húzott strigulát még két ellenőrzőponttal korábban. Szent Anna tiszteletére az 1820-as évek végén emeltek kápolnát a budakesziek, ahová Anna napon zarándoklatot vezettek. A kápolnát 1945 után lerombolták, majd csak 1922-ben állította vissza eredeti szépségében a Salamin család. Az ugyancsak ezen az ellenőrzőponton felkínált meleg tea és pogácsa sokat javított mindenki általános hangulatán.

Szent Anna-kápolna. Fotó: Gerhát Ádám

A majdnem négy kilométerrel későbbi budaszentlőrinci Pálos kolostorromot valószínűleg benéztem volna és elsuhantam volna mellette, de mázlim volt, mert egy fiatal párt követve „ölembe hullott” a rom, és ezáltal a következő és szükséges pecsét is. Le a kalappal a szervezés és az önkéntesek életvidámsága és pozitív kisugárzása mellett, de a jövőben ezt a közbülső állomást hatásosabb módon is jelölhetnék.

1526-ban a behatoló törökök kifosztották és fölégették a monostort. Az oltárokat és a képeket összetörték, a szentély boltozata beomlott, a sírokat fölbontották és Remete Szent Pál szarkofágját három darabra törték.

A máriaremetei bazilikához visszatérni mindig hatalmas élmény, a 2014-ben végigjárt Magyar Zarándokút egyik legmélyebb nyomot hagyó emléke ez a helyszín számomra. A mai templomot neogótikus stílusában 1899-ben építették. A szabadtéri oltár 1959-ben épült a Mária-év alkalmából.

Innen az Esztergom – Czestochowa felé vezető kék M jelzésen indultunk tovább, de a Zsolt fejedelem utca után búcsút vettem Misi bácsitól. A solymári vár felé vezető táblát láttam ugyan, de annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy ha nem szólnak a hátam mögött haladó túratársaim, akkor kihagytam volna ezt az ellenőrzőpontot. Nagy kár lett volna, mert még nem láttam korábban a solymári várat. A solymári Szarkavár csak ritkán, főként vadászatok alkalmával szolgált uraik lakóhelyeként, állandóan csak a várnagy és kisebb őrség tartózkodott benne.

A solymári vár. Fotó: Gerhát Ádám

A solymári vár után nem sokkal értem be Zoltánt, aki nemrégiben jelentkezett önkéntes, tartalékos katonának. Furcsa fazon, sok mindenben különbözünk, leginkább abban, hogy ő csak min. 60 kilométeres teljesítménytúrákon indul, én pedig valószínűleg csak 60 km alattin fogok a jövőben. De ezért is szeretek túrázni, mert az új ismeretségek és beszélgetések tükröt tartanak, nem elutasítani kell mások szemléletmódját, hanem megpróbálni megérteni és értékelni sok esetben a teljesen más látás- és gondolkodásmódokat.

Körülbelül a táv felénél kellett élesen jobbra kanyarodnunk a csobánkai frissítőpontig. A csobánkai szentkút legendája szerint 1842-ben a Pilis erdőségében egy nyájat legeltető pásztornak megjelent Mária egy forrás közelében. A látomás után a falusiak ittak a forrás vizéből és a víztől többen csodálatos módon meggyógyultak. A legenda másik változata szerint a favágók kivágtak egy fát, amelyen egy Mária-kép függött. A fa vérezni kezdett és ennek a hatására kezdődtek meg a búcsújárások. Érkezés előtt már iszonyatosan éhes voltam, úgyhogy Ani néni kenyérre kenhető krémjének, a különböző kolbászoknak és a hagymának nehéz volt ellenállni illetve angol úri szabó módjára hozott anyagból is dolgoztam. Sajnos egy kicsit túl is ettem magam, ez a tény hátráltatott is a következő 20 kilométeres szakaszon. Alaposan ki akartam pihenni magam, nem sietve lakmározni, ezért Zoltán többszöri hívó szavának ellenére hagytam, hogy egyedül induljon tovább és csak délután fél háromkor kezdtem a túra második felét.

A Szántói-nyeregnél csak egy almát vételeztem, de élveztem a magányt és elmélyedtem a gondolataimban. A Pilisszántói Boldogasszony Kápolna mellett elhaladva nagy volt a kísértés, de ide mindenképpen nyugodtabb körülmények közepette szeretnék visszatérni. Meglepően jó időket futottam a főváros elhagyása után, elkezdtem vizionálni egy jó időzítéssel elérhető 22.50-es kompátkelést.

Csobánka. Fotó: Gerhát Ádám

Klastrompuszta előtt sajnos egy váratlan és felettébb kellemetlen dolog történt. Hirtelen szúró fájdalmat éreztem a bal bokám felett és csak kolostorromnál vált bizonyossá, hogy valami csúnyán megcsípett és durván feldagadt a csípés környéke. Nehezen gyógyult az elkövetkező napokban is, csak amikor már az orvos meglátogatását terveztem, akkor kezdett fokozatosan enyhülni a csípés által okozott gyulladás. Amúgy is tervezett volt egy zokni és cipő csere Klastrompusztánál, de így főleg indokolt volt. A művelet közben még a lábaimat áttöröltem nedves törlőkendővel is hála a világ legjobb gyógytornászának praktikus tanácsát megfogadva.

1246-ban Özséb, esztergomi kanonok minden vagyonáról lemondva a pilisi erdőkben meghúzódó remeték közé vonult és 1250 táján megalapította az első templomot és kolostort a Szent Kereszt tiszteletére. A középkori források ezt a kolostort jelölik meg a pálosok anyakolostoraként (Sancta Crux). Özséb halála után Benedek, majd István volt a Szent Kereszt monostor elöljárója és a hagyomány szerint mindhármójukat a mai Klastrompusztán, a monostor területén temették el.

Bármennyire is használt a pihenő és a csere, de a Pilis-nyereg éles és meredek kaptatói hatással voltak szervezetemre. Ismét felbukkantak Csobánka után a Gyöngyök Útjának jelzései, de nem tudtak akkora extra energiákat mozgósítani bennem, hogy ne érezzek a túra során először egy meglehetősen kellemetlen pontot az állapotomban.

Pilisszentlélek központjában rövid kitérő után gulyásleves lett a jutalmam. Először úgy gondoltam, hogy nem bírok belőle egy falatot se enni, de egy fél műanyag tányér meleg leves sok mindent helyrebillentett bennem. További másfél kilométer után az addig hírből hallott, de agyondicsért mézes sütemény utolsó falatkáit is elcsíptem a kolostorromnál, újra szépnek láttam a világot, semmi nyoma nem volt már a falu előtt érzett holtpontnak. Az itt kifeszített lepedőn olvasható szöveg jól összefoglalta addigi gondolataimat: „Melyik farkast táplálod?” Az életben mire fordítasz időt? Milyen célok mozgatnak? A jó vagy a rossz irányba haladsz? Van-e valami minőségi életcélod? Látod-e a küldetésedet egyáltalán vagy csak vergődés az életed?

Pálos kolostorrom, Pilisszentlélek. Fotó: Gerhát Ádám

A kolostorrom után lett teljesen sötét, de még erős szürkületben értem be Gábort, a balatonboglári gyümölcstermelőt. Neki a 22 éves iker fiai is részt vettek a túrán, azaz Respect az egész családnak! Gábor hat gyermek büszke édesapja, a fiú ikrek után lány ikrek következtek a sorban. Kis híján összejött a háromszoros iker gyermekáldás is a családban. De az ő elmondása alapján van erre jelenleg is létező példa hazánkban. Kellemes beszélgetés következett hat kilométeren keresztül sok érdekes témát érintve, de igazság szerint egy picit bele is aludtunk ebbe a szakaszba tempó szempontjából.

Aztán beért minket három harsány, fiatal srác és hirtelen megváltozott az életünk. Eszméletlen tempót diktáltak és nem titkolt céljuk volt a 21.50-es komp elérése. Nem is értettem a dolgot, én személy szerint a 22.50-es komp elérésében reménykedtem titokban a táv közepétől. Gábor úgy döntött, hogy ragad a srácokra. Én meg nem akartam a sötét erdő kellős közepén egyedül maradni. Mondtam is nekik kicsit már unva a „rohanós” banánt, hogy ti biztosan ufók vagytok, akiket azért küldtek a földre, hogy engem bosszantsanak. Közel 60 km megtétele után ilyen tempót diktálni, több mint hihetetlen kategória!

Már majdnem 60 kilométernél jött az újabb ellenőrző pont, ahol sós és édes süteményekkel valamint cukorkákkal próbálták frissíteni a továbbra is lelkes résztvevőket. Na én itt adtam fel a versenyfutást a droidokkal, itt be is kanyarodott jobbra a turista út a Basaharc felé vezető célegyenesbe. Csupán 1 km-es magány után megláttam a tájékoztató táblát: Basaharc rév még 3.650 méter. Rápillantottam az órámra: 20.50.

Azonnal célokat fogalmaztam meg és ennek a sarokköve, a 15 percenkénti egy kilométer volt, amit folyamatosan ellenőrizni fogok, aztán, ha sikerül tartani marad még további 15 perc a befutó néhány száz méterére. Ez már tényleg csak fejben dől el, hogy elérem-e a 21.50-es kompot!

Végül 21.32-kor értem el a basaharci komp átkelőt és egy kempingszékbe lehuppanva, majd csokit majszolva és forró teát szürcsölve töltöttem fel az igen lemerült akkumulátoraimat a komp indulásáig. Basaharc. Próbálok némi párhuzamot felfedezni a „harc” és az én „küzdelmem” között, de be kell látnom, hogy túl fáradt voltam ehhez.

A kompon azért annyira össze tudtam szedni magam, hogy a cipőmből kiszórjam a bele kerülő apróbb kavicsokat és nem odaillő apróságokat.

A szobi kikötőnél található bárban valami hatalmas bulira készültek, a villódzó diszkó fények engem is felvillanyoztak egy 2,5 decis Coca-Cola elfogyasztása közben és onnan már ismét szárnyaltam az utolsó 7,5 kilométeren. Nekem ez volt a túra igazi zarándoklat része, sok-sok érdekes és tartalmas gondolat fogalmazódott meg bennem az utolsó szakaszon.

Nagy megváltás volt már Márianosztra „belvárosában” keresni a Bazilika felé vezető utat. Fél egykor érkeztem, percre pontosan 19 órán keresztül tartott testi-lelki „utazásom”. A megérkezés pillanatában a közös udvarban a fáradtság hatására majdnem a börtön épületébe nyitottam be. Habár valószínűleg nem nyílt volna automatikusan a hatalmas bejárati ajtó, valahogy azért durva lett volna, egy önként vállalt 74 kilométeres „szenvedés” után átlépni egy fizikai börtön kapuját.

A helyes kapun belépve egy ima elmondása után oklevelet és kitűzőt kaptam, ráadásként egy lelkes önkéntes még az iskola épületébe is átkísért, ahol egy meleg borsóleves és gyors zuhanyzás után a már meglehetősen kevés szabad helyet kínáló tornateremben hajtottam álomra a fejemet a derékaljamon és hálózsákomban. A vasárnap délelőtti tíz órai mise teszi teljessé a zarándoklat megélését és élményét!

Márianosztra, kegytemplom. Fotó: Gerhát Ádám

Összességében nagyon örülök, hogy elfogadva a kihívást, valószínűleg a megfelelő időpontban vállaltam ezt a kalandot és a testi-lelki kihívást. De tényleg csak jó fizikai erőnléttel rendelkező és tapasztalt túrázóknak ajánlom, akik tisztában vannak a saját korlátaikkal és hogy meddig is feszegethetik azokat. De az élmény megfizethetetlen.

Zarándok Kaland – Gerhát Ádám