Amikor az ember fejében szöget üt a gondolat és meghallja a hegyek súgó hívását, akkor nincs mese, menni kell. Így indult a mi vállalkozásunk is. Ráadásul a sors fura fintora, hogy ha egyszerre több ember is ugyanarra gondol, akkor ezek az emberek össze is találkoznak.

Fotó: Kovács Martin Kristóf

Néhány telefonváltást és üzenetet követően valamikor december eleje tájékán világossá vált, hogy a két ünnep között hegyet mászunk. Hosszas szervezés után, szóval kb. három mondatot követően megegyeztünk: az idei cél a Magas-Tátra.

Jótanácsként és előkészültként azt tudom javasolni mindenkinek, hogy kerítsen egy, a magashegyek közt jártas embert és használja a józan eszét. Nekem szerencsés a helyzetem, mert a tapasztalat rendelkezésre állt. Néhány alapvetés a téli túrázáshoz és kintalváshoz, hogy fontos a szigetelés és ha alulbecsülted a szituációt, akkor bizony könnyen tud nagyon rosszra fordulni a dolog. Erre jó a tapasztalt vezető. Saját ötletek és tapasztalatok mentén illetve kikérve mások tanácsait beszereztem egy felfújható szigetelt derékaljat (Vaude Norrsken), ami -19 fokig javasolt, valamint egy rendes mínuszos hálózsákot. Így már kb. -20 fokig ha fájdalmasan is, de éjszakára be voltam biztosítva. Felső ruházatnak pedig a Decathlon Forclaz 700 -15-től -20 fokig jó pehelykabátját, ami hatalmas pozitív élményt nyújtott. Mínusz öt fokban 70 km/h-ás szélben is egy gyapjú aláöltözővel és egy vékony polárral kiválóan elvoltam.

De induljunk is neki a túrának. A terv az volt, hogy nálam találkozunk december 27-én reggel hétkor és egy autóval öten irány a Tátra valamerre a Rysy lábai felé. Magyarországot óriási ködben a Börzsönynél hagytuk el és a GPS fáradhatatlan munkájának köszönhetően haladtunk Besztercebánya irányába. Itt vettük meg az élelmiszert, ami a három napra szükséges és nem volt nálunk, valamint egy pár kamásli hátrányunkat is sikerült leküzdeni. El sem hiszitek milyen állati nehéz szlovákra átfordítani a kamásli szót. Félúton valahol Vámos (Myto Pod Dumbierom) falunál megláttunk egy gyönyörű havas csúcsot és azt, hogy bizony lassan egy óra és már világosban nem fogjuk elérni a célunkat. Úgy döntöttünk hát, hogy megmásszuk azt a havas csúcsot. Csodálatos völgyben indult utunk egy víg patak mentén 741 méteres tengerszint feletti magasságról. Káprázatos késő őszi időjárásban a sárga jelzésen. 1014 méter szint és hat és fél km séta, mászás és hóban küzdés után feljutottunk még a naplemente előtt a csúcsra, ami 1768 méter magas és jó lapos volt. Lélegzetelállító kilátással körös-körül és a naplemente bámulatos színeivel. Állt fent egy turista ház is (Chata generála M. R. Stefánika), de mi most nem oda készültünk. A hegyoldal közvetlen a csúcs alatt tele volt mézédes vörösáfonyával. Ettem már máskor is vörösáfonyát, de mindig keserű volt, mint az epe. Ezért jobban kedvelem a fekete áfonyát, most viszont… Leírni nem lehet az ízeket, tehát bátorítok mindenkit, hogy menjen és kóstolja meg maga ott és amikor kell. A messzi távolban egy másik hegyen sífelvonók álltak, amihez feltételezhetően sípályák is tartoztak, de ez már beleveszett a messzeségbe.

Fotó: Kovács Martin Kristóf

A naplemente tényleg fantasztikus, de két dolog követi. Az egyik a sötét, a másik, hogy az amúgy kicsit olvadt felszínű hó most keményre fagy. Így a meredek hegyoldalban lefelé erősen figyelni kell. Tetéztük a hibáinkat azzal, hogy egy kis vízen és kaján kívül nem vittünk magunkkal a fejlámpákat, így maradt a sötétben kutyagolás. Az éjszaka tiszta és csillagos volt, és a hold fénye szikrázóan csillogott vissza a keményre fagyott hó felületéről. Nem is olyan sötét az az éjszaka. Az alvás sátrakban történt közel az autóhoz a nemzeti park bejárata előtt 30 méterrel. Bár a nemzeti parkban sátorozni tilos, de itt állt egy menedékház, aminek a teteje be volt szakadva, előtte pedig remek lapos placc adódott. Gyors és bőséges vacsi után még hoztunk vizet a patakból és bebújtunk a hálózsákokba, hogy hajnalban indulhassunk tovább.

Az éjszaka eseménytelenül és kényelmesen telt. Talán azt az apróságot leszámítva, lehet, hogy a hálózsákomat nem aláöltözőben kellett volna használnom, mert bár nem fáztam, de olyan rekkenően nem tudtam felfűteni. De ez gondot nem okozott. Kis pakolás után újra úton voltunk a Csorba-tó (Strabské Pleso) felé. A kanyargós szerpentin és az apró hegyi falvak nagyon nyugodt légköre bármilyen háborgó lelket megnyugtat. Így aki nem is a hegymászás szerelmese, annak is javaslom valamely wellness szálloda szolgáltatásait és kisebb sétákat a környéken. A Csorba-tónál tudtunk megállni. Itt egy fizető parkolóba tereltek be a rend őrei illetve helyi erők. Szigorú katonás rendbe állítottak mindenkit, hogy minél többen elférjünk. Majd kiderült, hogy mindez teljesen ingyen van. Komoly gesztus ez, ami nagyon jót tesz a turisták és a síelő közönség emlékeinek.

Fotó: Kovács Martin Kristóf

Gyors reggeli és indulás a Rysy csúcsa felé. A Poprádi-tónál, ami teljesen be volt fagyva, csodálatos szálloda várja minden földi jóval az arra látogatókat. A szálló vendégei közúton autóval is elérhetik céljukat, de csak ők, ugyanis a szálloda a nemzeti park területén áll. Már itt láttuk, hogy a Rysy csúcsa (2499 m) nem elérhető cél. Túl messze is volt és az időjárás sem biztatott a megmászására. A csúcsok ködköntösbe burkolózva titkolták szépségüket körben a tó fölött. Jobbra vagy balra hangzott a kérdés. Irány balra fel a kék jelzésen. Tavakat akartunk és a Menguszfalvi csúcsot. Végig a patak mentén haladva nagyon kellemes, végig emelkedő, néhol sziklás néhol havas és jeges úton vezetett a jelzés. Néha meglepetésként, ha az ember rosszat lépett az amúgy 30 cm mély hó beszakadt a lába alatt. Néhány helyen a szél összefújta és akár combtőig is be lehetett szakadni. Ez inkább csak kimerítő és kellemetlen meglepetés mintsem komoly probléma, de nagyon ki tudja meríteni az embert mire kikászálódik belőle. A tó partján a hegy oldalában félmagasságban egy roppant meredek hóval borított hegyoldalon vitt az utunk. Itt ketten közölünk más utat választottak. A bakancsokkal bele kellett rúgnunk a hóba, hogy biztos lépésre leljünk, de így is nagyon kellett figyelni, mert épp hogy csak pár centi mélyen sikerült megsérteni a felszínt. A végén pedig egyenesen felfelé a havon. Az embert próbáló emelkedő végén lecsapott az orkán erejű szél a jeges zúzmarával. Egyenesen bele az arcunkba. Ez olyan érzés, mint mikor a filmeken a sarkkutatók vagy a Mount Everest megmászói küzdenek az életükért. Mondhatni kellemetlen. De feljutottunk és bevártuk egymást. A tető alatt volt egy kőomlás, aminek a sziklái szélárnyékot nyújtottak. Remek hely a folyadék és a kalória pótlására. A szél nélkül amúgy hideg, de kellemes idő volt egy kis jeges hóval. Nem is sejtettük, hogy nem a kék ösvényen haladunk már, amire visszafele jöttünk rá a csúcs másik oldalán, ahol ráleltünk a jelzésre. Persze nem tragédia, csak meglepő. Megállapításunk szerint a kék út a szélnek eléggé kitett és meredek sziklái igen csúszósak is voltak. Egy szóval lehet, hogy jobban is jártunk azzal, amit mi választottunk. Visszafelé a két lemaradó társunk egyikével tervezetten összefutottunk, de másikukat nem találtuk. Se híre se hamva. A telefont nem veszi fel. Ez a Tátrában szül némi aggodalmat tudván, hogy nála egy kabáton kívül más nem volt. Távcsővel próbáltunk a nyomára bukkanni, de mind hiába. Arra gondoltunk, bizonyára lement a Poprádi-tóhoz és ott a meleg menedékházban vár meg minket. Megszaporáztuk a lépteinket és haladtunk lefelé. Meg kell jegyeznem, hogy ezen a tájon a víz mindenhol jelen van és az évszak sajátossága, hogy ezt mindenféle halmazállapotban hajlandó elkövetni. Így a sziklák tetején, az úton, meredek pontokon bárhol találhatunk tükör fényes jeget. Igen, ez tényleg annyira csúszik, mint gondoljuk. Ha erre ráesik néhány centi hó, ami jótékonyan eltakarja, és ha lehet még jobban síkosítja az külön ínyencség. Azt hiszem erre mondják, hogy alázattal fordul a hegy felé, mert megbosszulja a könnyelműséget. Arra nevel, hogy sosem bízhatod el magad. Az utolsó lépésig oda kell figyelned, mit és hogyan teszel és nincs az a felszerelés, ami a tévedés lehetőségét a nullára csökkenti.

Fotó: Kovács Martin Kristóf

A Poprádi-tónál aztán jött a felismerés, hogy emberünk sehol. Telefonja jó eséllyel az autóban maradhatott, mert nem reagál és épp besötétedett. Egy kis evés és ivás után fejlámpákkal felszerelkezve neki vágtunk az utolsó szakaszanak. Csak reméltük, hogy Dávid még világosban visszaindult a jeges úton az autó felé, mert nála nem volt lámpa sem. Visszafelé azon gondolkodtunk, hogy ha nem találjuk meg, akkor hosszú éjszakánk lesz mire a TANAP hegyimentői előkerítik őt. Szerencsénk volt, az autónál várt minket, mert másfél óra előnyre tett szert. Még kicsit elgyönyörködtünk a ratrakkok pályasímító művészetükben aztán indultunk sátorozásra alkalmas helyet találni Ótátrafüred közelében.

Az éjszaka hideg volt, olyan mínusz hat fok körül lehetett, mert a sátor a kilélegzett párától keményre fagyott, de ismét kipihenten ébredtünk fél hétkor. Sátorbontás és pakolás után irány Ótátrafüred. A Grand hotel a múltszázad építészeti remeke, kifogástalan és makulátlan állapotban várja vendégeit. A lanovka, ami felviszi az embereket a Hrebionokig már nem a régi függesztett kabinos változat. Le lett csérlve síneken közlekedő drótkötél vontatású, panorámás kocsikra. Hangtalan suhan felefelé a hegyoldalban. Mi gyalogosan tettünk meg a lanovkával is áthidalható távolságot, de rajtunk kívül még sokan mások is így tettek. Fent óriás szálló, egy nagy fehér gömb és faragott medveszobrok sora várja a vendégeket. Rengeteg ember volt itt. Mindenki mosolyog és élvezi a jó levegőt, a gyerekek csúszkálnak a kis domboldalon, míg mások beöltöznek a nagyobb túra előtt. Ez a nap a Nagy-Tarpataki-völgy meghódításával telt. Cél volt négy órára visszaérni, mert ekkor sötétedett, valamint még haza is kellett vezetni Magyarországra.

Fotó: Kovács Martin Kristóf

Kicsit igazítva a szerelésen el is indultunk a Nagy-Tarpataki vízesés felé, de nem mentünk le megnézni, hanem az útjelző tábla mögött rögvest balra fordultunk a kék úton. Havazni kezdett. Olyan volt, mint a mesében. Haladtunk felfelé a kellemesen, de folytonosan emelkedő ösvényen az óriási fenyők árnyékában. A hó sűrű pelyhekben igyekezett elfedni mindent, ami nem volt fehér még.

Úgy éreztem ideje váltani és a pehelykabátról áttértem egy síkabátra. Óriás döntésnek bizonyult, mert fázni egészen a csúcsig nem fáztam, de nem is izzadtam, így nem kellett szárítkoznom, mint a többieknek. Kisvártatva kiderült, hogy víz nélküli indulásunk nem fogja a biztos szomjhalálba kényszeríteni elszánt kis csapatunkat, mert közvetlen az út mentén találtunk egy kristálytiszta forrást, ami nem volt befagyva. Itt oltottuk szomjunkat és a palackok megtöltése után tovább haladtunk a völgyben felfelé.

Fotó: Kovács Martin Kristóf

Néhol sziklás, másutt havas, jeges volt az út. Egy pillanatnyi kihagyás is óriási eséshez vezethet. Saját példámból fakadóan is csak azt tudom javasolni, hogy ha felnézünk fényképezni, vagy csak belefeledkezünk a csodálatos látványba, amit a hegyek nyújtanak, akkor álljunk meg egy biztos helyen.

Sokat gondolkodtam azon, hogy annak az országnak a lakói, akik rendelkeznek magashegyekkel vajon mennyire általános és hétköznapi a magashegyi túrázás. Nem kellett sokat várni a válaszra. Találkoztunk egy apukával, aki előtt le a kalappal! Derekára gyerek bob kötve, hátán hátizsák, amin kívül gyerekhordó és benne a csodálatos egy év körüli gyermek. Ha nem látom, valószínűleg nem hiszem el. De jó volt látni, hogy a vérükben van. Ezek a csemeték az „anyatejjel” együtt kapják a hegyek szeretetét és ezzel biztosítva van az elkövetkezendő generációk elkötelezettsége is a sport iránt.

Fotó: Kovács Martin Kristóf

Nem volt sok látnivaló útközben, mert az idő kezdett kifakulni. Minden szürke és hófehér volt. Beleértünk a felhőbe, és volt, hogy csak néhány méteresre csökkent a párától a látótávolság. Keresztezni kellett a patakot is, amin gyönyörű vízeséseken keresztül száll alá a völgybe a hűs hegyi források vize. A meredély is egyre keményített a dőlésszögén és a hó és jég mennyisége is folyvást nőtt. Ezzel párhuzamosan egyre több turistával találkoztunk felfelé haladva is és visszafelé is jöttek már jó páran. Még egy utolsó patakátkelés, hogy aztán a hágóra felkapaszkodva a menedékház felé vegyük az irányt. De meg kellett állni, mert a csoda nem várt. A hídon állva pár perc leforgása alatt kitisztult a völgy és a környező hegyek csúcsainak koszorúja, ami a nap sárgás fényében mutatta meg szebbik és lágyabb orcáját.

Fotó: Kovács Martin Kristóf

Ámulatunkból felocsúdva óriás dugóban találtuk magunkat a hágó meredek falán. Sok-sok szorgos ember próbált fel is, le is haladni, de a jég mindenkit megfontolt toporgásra intett. Több gyerekkel haladó kis csapatra is bukkantunk. Volt apuka hágóvassal, akinek derekához kötve egy nyolc méteres kötél végén a hat-hét éves kisfiú boldogan haladt felfelé, de találkoztunk masnis sapkás öt éves kishölggyel is, aki anyucival haladt felfelé egy szó nélkül. A kislány hátán, akár csak anyunak hátizsák és mínuszos hálózsák lógott. Azt hiszem, ez jó példa lehet, minden aggódó szülőnek, hogy a gyerekek a megfelelő óvintézkedések mellett felkészült szülői támogatással bizony élvezik a hegymászást.

A hágó tetején gyors pihenőt követően és egy kis birsalmasajt után már csak kb. egy km választott el minket a turistaháztól. Bent sok jó ember a széltől kipirult arccal és a kandalló melege miatt aláöltözőre vetkőzve majszolta a helyben kapható ételek és italok repertoárját, de nem nézik ki a vándort sem, aki maga hozta ételét fogyasztja. Mindenki remek hangulatban volt. Itt aludni is lehet egy marék euróért. A szállás relatíve olcsó, de természetesen előzetes foglalás szükséges, valamint ne számítsunk ötcsillagos kiszolgálásra. A vendégszeretet határtalan, de a jakuzzit lent kell keresni a szállodákban, a hegy tövében. Minden, amit mi euróért megveszünk az a klasszikus úton, háton hátizsákban érkezik ide. Szerencsések vagyunk, mert két ilyen teherhordó embert is láttunk, akik fakeretes hátizsákjukon nem ritkán 100 kiló feletti terhükkel teszik meg azt az utat, amitől nekünk lóg a nyelvünk. Ennek ellenére a házban minden rendezett, tiszta és jól szervezett. Maximálisan kiszolgálva mindenki igényét.

Fotó: Kovács Martin Kristóf

Fél óra pihenőt követően viszont indulnunk kellett vissza, hogy a tervet tartani tudjuk. Gyorsabban lehet haladni lefelé, de kapkodni nem érdemes. A képek nem adják vissza, milyen meredek utakon csúszkáltunk egészen az autóig. Ráadásul a visszafele út utolsó szakaszán be is sötétedett. Láttunk óriási sziklákat, kevély hegyormokat, jégfalakat és vízeséseket. A Magas-Tátra méltán népszerű célpont az idelátogatók szemében. Sajnos a mi időnk most lejárt. Visszapakoltunk az autóba és leváltottuk bakancsainkat a szokásos aszfaltkoptatókra, majd az Alacsony-Tátra vonulatai és szerpentinjein át visszajöttünk az ünnepek cukormázas világába.

Az első nap útvonala (felfelé)

A második nap útvonala (felfelé)

A harmadik nap útvonala (felfelé)

Nyereményjáték!

Nyerj 2016-os Hazajáró falinaptárt! Ehhez nem kell mást tenned, mint megválaszolni alábbi kérdésünket, majd a helyes választ elküldened az info kukac turafuggo pont hu mail címre „Falinaptár” tárggyal 2016. január 10. 15 óráig.

Kérdésünk:

Hova visz a lanovka Ótátrafüredről?