A mai nap nagyon kemény Canossa–járás volt, végig árnyék nélkül a szikrázó napsütésben.

A Duna a Szent László-hídról. Fotó: Gerhát Ádám

A drámai helyzetet fokozta, hogy egyetlen maradék zsemlémet és utolsó adag szalámimat bevertem reggelire és úgy gondoltam, hogy a Keselyűs Csárdában vagy a Bárányfokon jelzett étteremben megebédelek. Olyannyira zárva volt mindkettő, hogy idén még ki sem nyitottak…

A Szent László hídon átkelve Tolna megyébe érkeztem, de a megyehatár elhagyása sajnos nem jelentette automatikusan a 6-os bicikliút befejezését is. A híd után a Balatont a Dunával összekötő Sió-csatorna töltésén folytattam utamat, majd átkeltem a Sió – zsilipen, amivel a Balaton vízszintjét szabályozzák.

Közvetlenül jobbra azonnal feltűnik a Gemenci-erdő, ahol az ország egyik legnagyobb vadrezervátuma található.

A csárda előtt a kisvasút áthaladására várva kaptam a rossz hírt egy szimpatikus családtól, hogy ma a csárdában nem eszem. Két gyönyörű almával próbálták kompenzálni hatalmas csalódásomat.

A csárda szomorú látványa után csak az jelentett örömet, hogy megszűnt az aszfalt és végre földúton haladtam tovább. Tartottam egy 20 perces pihenőt cipőcserével, de közben annyira dühös lettem éhségem által, hogy akárcsak az első 17 km-t, a második 17 km-t is 3,5 óra alatt teljesítettem, szintén étlen-szomjan. Már délután négy órára a Szekszárd belvárosában lévő szállásomon voltam, furcsa nagyon, mert az egyik leghosszabb szakasz után érkeztem messze a legkorábban egy szálláshelyre.

Úgy döntöttem, bosszút állok a mai napért az egész világon és vacsora után megkóstolom az összes szekszárdi rose és fehér bort a Garay téren!

A Magyar Zarándokút oldala a Túrablogon. Itt találod a szakaszok áttekintő lapját.