Zöld 45 – Szarvasok a sötétben – Túrafüggő Túrablog

Most egy különleges beszámoló következik, ugyanis a tegnapi Zöld 45 azon kevés túrák közé tartozik, amit nem sikerült végigcsinálnom. Hogy mi volt ennek az oka, és hogy milyen kalandokba keveredtem közben, megtudhatjátok az alábbiakból.

A rajt a farkasréti Márton Áron téren, az 59-es villamos végállomásánál volt. Én – sok más túrázóval egyetemben – az utolsó pillanatban érkeztem meg. Gyors nevezés, és túrabot-igazítás után 7:56-kor már el is indultam első ellenőrzőpontunk, az Ördögorom irányába.

Errefelé még sosem túráztam így örömmel töltött el, hogy új helyeket ismerhetek meg a Budai-hegységben és környékén. Kora reggel még meglehetősen hűvös volt, de az Ördögorom emelkedői gyorsan felmelegítettek. Mire már kellőképpen melegem lett, el is értünk a tetőre, az első ellenőrzőponthoz.

Innen már ismerős terepen haladt utunk, az Éjszakai Gyermekvasút túrához hasonlóan a zöld jelzésű szerpentineken (a Mária Kápolnát érintve) értük el a Széchenyi-hegyet. Itt a Gyermekvasút végállomásán kaptunk egy újabb pecsétet, majd utunkat a normafai Síház felé vettük. A Zöld 20 túra innen indult, és – gondolom a forgalom csökkentése érdekében – itt nekünk nem is volt ellenőrzőpont. Dóri a Zöld 20-ra nevezett, így vele itt találkoztam, és együtt mentünk egészen a solymári célig. A Normafáról nyíló kilátás télen különösen szép volt.

Néhány lejtő után elérkeztünk az egyik kedvenc helyemhez, a Tündér-sziklához. Majd egy kissé egyhangú városi szakaszt követően a Fekete István emlékházhoz. Tavaly a Zöld 20-on voltam, de érdekes módon ez a hely egyáltalán nem rémlett. Nem baj, most alaposan az emlékezetembe véstem. Nem sokkal később – jópár lépcsőt megmászva – feljutottunk az Apáthy-sziklához, amit szintén nagyon kedvelek. Engem a Tarnai-pihenőre emlékeztet.

Ezután következett az Árpád-kilátó, amit lentről a zöld jelzést követve közelítettünk meg. Itt engedélyeztünk magunknak egy kisebb pihenőt, így volt idő megenni az egyik szendvicsemet is. Néhány emelkedősebb szakasz után (itt sok helyen le volt vágva a fákról a zöld jelzés) megérkeztünk a múlt heti Kitörés túráról már ismert Boróka-büféhez. Ellenálltunk a forralt bor csábításának, és csak egy pecsétért ugrottunk be, utána már haladtunk is tovább. Innen egy rendkívül szűk út vezetett Solymár felé, és balszerencsénkre pont belebotlottunk egy nyugdíjas túrázócsoportba, akik meglehetősen lassan haladtak. Páran a fák között a meredek részen próbáltam előzni, mi inkább türelmesek voltunk, és az első szélesebb részen gyorsan meg is előztük őket. Majd egy egyhangúbb erdei szakasz után kijutottunk a solymári szántóföldre, ahol szó szerint „folyt a sár”. Elővigyázatos voltam, és a túrabakancsomban mentem, így átázás nélkül megúsztam ezt a „sártúrát”.

A távolban megpillantottunk a Szarkavárat, de utunk most nem erre vezetett, hanem be Solymárra, a Kocsma Galériában. Kisebb eltévedések után végül meg is találtuk a solymári célt, ahol Dóri túrája (a Zöld 20) véget ért. Szerencsére árultak Budapest Kupa füzetet, így most már ő is el tudja kezdeni gyűjtögetni a pecséteket. Útjaink sajnos itt elváltak, aminek nem örültem, hisz azért társaságban sokkal kellemesebb túrázni, és az idő is gyorsabban telik.

Kissé aggódtam, hogy nincsenek már sokan mögöttem, így begyújtottam a rakétákat, és utol is értem pár embert a Zsíros-hegyen. A hegyet megmászva beértem Nagykovácsi szélére, ahol a Zsíroshegyi úton (majd a Bánya úton) haladva el is érkeztem a plébániához. Nagy örömmel láttam, hogy a Piros 85 túrához hasonlóan most is bőséges ellátás fogadta a túrázókat. Mivel már nem sokan voltak mögöttünk, de annál több étel volt, így minden lelkiismeret-furdalás nélkül megettem két zsíros és egy lekváros kenyeret egy pohár nagyon finom forró tea társaságában. Aztán eljött az indulás pillanata, és ismét nekivágtam a havas utaknak, amik a lemenő napnak köszönhetően egészen különleges látványt nyújtottak.

A zöld jelzés hamarosan elágazott, de az itinernek köszönhetően tudtam, hogy innentől már a zöld háromszög jelzést kellett követni.

Ezután jópár keményebb emelkedőt megmászva elérkeztem a Nagy-Kopaszra, a Csergezán-kilátóhoz. Még sose voltam itt napnyugtakor, így most először tapasztalhattam meg ezt a különlegesen szép látványt. A pontőrök igazán kedvesek voltak, még egy kis svájci csokiból (amit egy svájci házaspártól kaptak) is megkínáltak, ami nagyon jól esett volt. Innentől viszont a vadászszezon miatt megváltozott a túra útvonala, a zöld kereszt jelzésen kellett lemenni Budakeszire.

A pontőrök próbálták a térképen részletesen elmagyarázni, hogy merre kell menni, de én inkább úgy döntöttem, hogy egy idősebb rutinos túrázót fogok követni. Mint utóbb kiderült ez nagyon nagy hiba volt, ő ugyanis rossz irányba ment, és levitt majdnem egészen a zöld háromszög-zöld sáv kereszteződésig. Utána rájöttünk, hogy rossz irányba mentünk, ő pedig elindult vissza Nagykovácsira. Én nem szeretek feladni egyetlen túrát sem, így nekiláttam újra megmászni a Nagy-Kopaszt, és feljutni a kilátóba. A pontőrök már sajnos nem voltak ott, így a kilátó térképéből kellett kitalálnom, hogy pontosan merre kell mennem. Szerencsére ez egész jól ment, így elértem a zöld kereszt jelzést.

Itt várt az igazi probléma, ugyanis nem tudtam melyik irányban kell rajta elindulni. Végül úgy döntöttem – mindenfajta politikai dologtól függetlenül –, hogy a bal szimpatikusabb, így arrafelé vettem az irányt. Időközben beesteledett, így felraktam a fejemre a fejlámpát. Igyekeztem minél gyorsabban menni, hátha még utol tudok érni valakit. Próbáltam a telefonom GPS-ével tájékozódni, de sajnos térerő híján nem tudta mutatni a térképet. Ekkor rendesen megijedtem, hisz ismeretlen terepen (nem tudtam, hogy jó irányba mentem-e a zöld kereszt jelzésen), éjszaka, GPS és térerő nélkül nem igazán szórakoztató túrázni. Ijedtségemet csak fokozta, mikor időnként néhány szarvas szaladt át előttem az úton, és csak remélni mertem, hogy nem a vadászterületen vagyok. Végül sikerült a sötétben is végig követnem a jelzést, és nagy sokára (vagy lehet csak nekem tűnt rengeteg időnek) kiértem egy országútra, és megláttam a távolban Budakeszi fényeit. Ekkor már elmúlt este 7 óra (így a cél is bezárt), ezért elegendő célnak éreztem, hogyha eljutok a legközelebbi buszmegállóig. Ez kis idő után sikerült is, szóval az én túrám a budakeszi Zichy Péter utcai buszmegállóban ért véget.

Összességében nem bánom, hogy nem fordultam vissza, és nem mentem vissza Nagykovácsira, mert így egy életreszóló élményben volt részem, és alaposan megedződtem mind mentálisan, mind fizikailag. Sajnos így viszont kitűzőt és oklevelet nem kaptam. Tulajdonképpen tetszett a túra, az itiner és az ellátás is jó volt, de a szalagozást problémásnak találtam több helyen is. Bár az eltévedésem egyértelműen a saját hibám következménye volt, de megtanultam, hogy a túrákon érdemes minél hamarabb rajtolni. Hisz mint tudjuk, ki korán aranyat lel, vagy legalábbis nem téved el a sötétben egyedül.

Pontozás.

Itiner: 8

Útvonalválasztás: 8

Versenyközpont: 10

Szolgáltatások: 8

Díjazás: 9

Jelzések/szalagozás: 6

Pontőrök: 10

Ár/érték arány: 8

Összesen: 67

Téli utakon. Fotó: Kőrössy Tamás

A rajt a farkasréti Márton Áron téren, az 59-es villamos végállomásánál volt. Én – sok más túrázóval egyetemben – az utolsó pillanatban érkeztem meg. Gyors nevezés, és túrabot-igazítás után 7:56-kor már el is indultam első ellenőrzőpontunk, az Ördögorom irányába.

Rajt Farkasréten. Fotó: Kőrössy Tamás

Errefelé még sosem túráztam így örömmel töltött el, hogy új helyeket ismerhetek meg a Budai-hegységben és környékén. Kora reggel még meglehetősen hűvös volt, de az Ördögorom emelkedői gyorsan felmelegítettek. Mire már kellőképpen melegem lett, el is értünk a tetőre, az első ellenőrzőponthoz.

Az Ördögorom tetején. Fotó: Kőrössy Tamás

Innen már ismerős terepen haladt utunk, az Éjszakai Gyermekvasút túrához hasonlóan a zöld jelzésű szerpentineken (a Mária Kápolnát érintve) értük el a Széchenyi-hegyet. Itt a Gyermekvasút végállomásán kaptunk egy újabb pecsétet, majd utunkat a normafai Síház felé vettük. A Zöld 20 túra innen indult, és – gondolom a forgalom csökkentése érdekében – itt nekünk nem is volt ellenőrzőpont. Dóri a Zöld 20-ra nevezett, így vele itt találkoztam, és együtt mentünk egészen a solymári célig. A Normafáról nyíló kilátás télen különösen szép volt.

Kilátás a Normafáról. Fotó: Kőrössy Tamás

Néhány lejtő után elérkeztünk az egyik kedvenc helyemhez, a Tündér-sziklához. Majd egy kissé egyhangú városi szakaszt követően a Fekete István emlékházhoz. Tavaly a Zöld 20-on voltam, de érdekes módon ez a hely egyáltalán nem rémlett. Nem baj, most alaposan az emlékezetembe véstem. Nem sokkal később – jópár lépcsőt megmászva – feljutottunk az Apáthy-sziklához, amit szintén nagyon kedvelek. Engem a Tarnai-pihenőre emlékeztet.

Az Apáthy-sziklánál. Fotó: Kőrössy Tamás

Ezután következett az Árpád-kilátó, amit lentről a zöld jelzést követve közelítettünk meg. Itt engedélyeztünk magunknak egy kisebb pihenőt, így volt idő megenni az egyik szendvicsemet is. Néhány emelkedősebb szakasz után (itt sok helyen le volt vágva a fákról a zöld jelzés) megérkeztünk a múlt heti Kitörés túráról már ismert Boróka-büféhez. Ellenálltunk a forralt bor csábításának, és csak egy pecsétért ugrottunk be, utána már haladtunk is tovább. Innen egy rendkívül szűk út vezetett Solymár felé, és balszerencsénkre pont belebotlottunk egy nyugdíjas túrázócsoportba, akik meglehetősen lassan haladtak. Páran a fák között a meredek részen próbáltam előzni, mi inkább türelmesek voltunk, és az első szélesebb részen gyorsan meg is előztük őket. Majd egy egyhangúbb erdei szakasz után kijutottunk a solymári szántóföldre, ahol szó szerint „folyt a sár”. Elővigyázatos voltam, és a túrabakancsomban mentem, így átázás nélkül megúsztam ezt a „sártúrát”.

Solymári sártúra. Fotó: Kőrössy Tamás

Solymáron. Fotó: Kőrössy Tamás

Kissé aggódtam, hogy nincsenek már sokan mögöttem, így begyújtottam a rakétákat, és utol is értem pár embert a Zsíros-hegyen. A hegyet megmászva beértem Nagykovácsi szélére, ahol a Zsíroshegyi úton (majd a Bánya úton) haladva el is érkeztem a plébániához. Nagy örömmel láttam, hogy a Piros 85 túrához hasonlóan most is bőséges ellátás fogadta a túrázókat. Mivel már nem sokan voltak mögöttünk, de annál több étel volt, így minden lelkiismeret-furdalás nélkül megettem két zsíros és egy lekváros kenyeret egy pohár nagyon finom forró tea társaságában. Aztán eljött az indulás pillanata, és ismét nekivágtam a havas utaknak, amik a lemenő napnak köszönhetően egészen különleges látványt nyújtottak.

Kezd esteledni. Fotó: Kőrössy Tamás

A zöld jelzés hamarosan elágazott, de az itinernek köszönhetően tudtam, hogy innentől már a zöld háromszög jelzést kellett követni.

Zöld háromszög vagy zöld sáv?. Fotó: Kőrössy Tamás

Ezután jópár keményebb emelkedőt megmászva elérkeztem a Nagy-Kopaszra, a Csergezán-kilátóhoz. Még sose voltam itt napnyugtakor, így most először tapasztalhattam meg ezt a különlegesen szép látványt. A pontőrök igazán kedvesek voltak, még egy kis svájci csokiból (amit egy svájci házaspártól kaptak) is megkínáltak, ami nagyon jól esett. Innentől viszont a vadászszezon miatt megváltozott a túra útvonala, a zöld kereszt jelzésen kellett lemenni Budakeszire.

Napnyugta a Csergezán-kilátónál. Fotó: Kőrössy Tamás

A pontőrök próbálták a térképen részletesen elmagyarázni, hogy merre kell menni, de én inkább úgy döntöttem, hogy egy idősebb rutinos túrázót fogok követni. Mint utóbb kiderült ez nagyon nagy hiba volt, ő ugyanis rossz irányba ment, és levitt majdnem egészen a zöld háromszög-zöld sáv kereszteződésig. Utána rájöttünk, hogy rossz irányba mentünk, ő pedig elindult vissza Nagykovácsira. Én nem szeretek feladni egyetlen túrát sem, így nekiláttam újra megmászni a Nagy-Kopaszt, és feljutni a kilátóba. A pontőrök már sajnos nem voltak ott, így a kilátó térképéből kellett kitalálnom, hogy pontosan merre kell mennem. Szerencsére ez egész jól ment, így elértem a zöld kereszt jelzést.

Itt várt az igazi probléma, ugyanis nem tudtam melyik irányban kell rajta elindulni. Végül úgy döntöttem – mindenfajta politikai dologtól függetlenül –, hogy a bal szimpatikusabb, így arrafelé vettem az irányt. Időközben beesteledett, így felraktam a fejemre a fejlámpát. Igyekeztem minél gyorsabban menni, hátha még utol tudok érni valakit. Próbáltam a telefonom GPS-ével tájékozódni, de sajnos térerő híján nem tudta mutatni a térképet. Ekkor rendesen megijedtem, hisz ismeretlen terepen (nem tudtam, hogy jó irányba mentem-e a zöld kereszt jelzésen), éjszaka, GPS és térerő nélkül nem igazán szórakoztató túrázni. Ijedtségemet csak fokozta, mikor időnként néhány szarvas szaladt át előttem az úton, és csak remélni mertem, hogy nem a vadászterületen vagyok. Végül sikerült a sötétben is végig követnem a jelzést, és nagy sokára (vagy lehet csak nekem tűnt rengeteg időnek) kiértem egy országútra, és megláttam a távolban Budakeszi fényeit. Ekkor már elmúlt este 7 óra (így a cél is bezárt), ezért elegendő célnak éreztem, hogyha eljutok a legközelebbi buszmegállóig. Ez kis idő után sikerült is, szóval az én túrám a budakeszi Zichy Péter utcai buszmegállóban ért véget.

Budakeszi buszmegálló. Fotó: Kőrössy Tamás

Összességében nem bánom, hogy nem fordultam vissza, és nem mentem vissza Nagykovácsira, mert így egy életre szóló élményben volt részem, és alaposan megedződtem mind mentálisan, mind fizikailag. Sajnos így viszont kitűzőt és oklevelet nem kaptam. Tulajdonképpen tetszett a túra, az itiner és az ellátás is jó volt, de a szalagozást problémásnak találtam több helyen is. Bár az eltévedésem egyértelműen a saját hibám következménye volt, de megtanultam, hogy a túrákon érdemes minél hamarabb rajtolni. Hisz mint tudjuk, ki korán kel, aranyat lel, vagy legalábbis nem téved el a sötétben egyedül.

Pontozás.

Itiner: 8
Útvonalválasztás: 8
Versenyközpont: 10
Szolgáltatások: 8
Díjazás: 9
Jelzések/szalagozás: 6
Pontőrök: 10
Ár/érték arány: 8

Összesen: 67

Ha tetszett, nyomj egy lájkot!

(Kortom)

Tags: Apáthy-szikla, Árpád-kilátó, Budai-hegység, Budakeszi, Csergezán Pál-kilátó, Farkasrét, Fekete István emlékház, Gyermekvasút, Márton Áron tér, Nagy-Kopasz, Nagykovácsi, Normafa, Ördögorom, Solymár, Szarkavár, Szarvas, Széchenyi-hegy, Tündér-szikla, Virágos-nyereg, Zöld teljesítménytúrák, Zsíros-hegy