Harmadik alkalommal döntöttem úgy, hogy elindulok a Fekete István Emléktúrán (Zöld 20).
Ki korán kel, aranyat lel, tartja a mondás. Nos, aranyra nem bukkantam, de Normafa felé hajnalban pár diszkóból hazafelé tántorgó, vagy éppen metrón józanodó emberrel összefutottam, akik alaposan megbámultak. Biztos azt gondolták, ez mekkora hülye, hogy ilyenkor futni megy. Gondolják csak! Sosem lesz részük olyan szuper dolgokban, mint nekem szokott. 🙂
Kissé korán értem a túra rajtjához, ahol a síház épületét még ki sem nyitották. Gond egy szál se, a szervezők leleményességének köszönhetően a szabadban bonyolítottuk le a nevezést. Szötskénél megvásároltam a Négy szín mozgalom igazolófüzetét is, így a kezemben egy isoitallal, valamint a cuccaimnak egy övtáskával elindultam.
Az útvonal minden centimétere a virtuális térképemben volt, így roppant jól tudtam kalkulálni azzal, hogy mely emelkedőt milyen sebességgel tudom abszolválni. A bemelegítő szakasz Normafától a Tündér-szikláig lejt, és bizony az elmúlt két évben itt a jegesedés miatt óvatosan kellett közlekedni. Most viszont nem olvadt nagyon a hó, így száguldozhattam.
Tündér-szikla, átkelés a Budakeszi úton, Fekete István emlékház, majd a villamos keresztezése után végre elérkezett az első kaptató. A pulzusom az egekbe ugrott, bár meglepő módon szombaton nem ment 188 fölé. Néhány kutya ugatóversenyt rendezett a kedvemért, de jelentem felértem, ők pedig elhalkultak. Kivételesen nem bámészkodtam az Apáthy-sziklánál, hanem rohamléptekben haladtam az ösvényen, hogy minél előbb elérjem a második komoly emelkedőt. Ez sem jelentett gondot, így a pecsét beszerzése után (EP. az Árpád-kilátónál) futottam tovább.
Nagyon jó volt a pálya, nem gondoltam előzetesen, hogy ilyen jó körülmények között túrázhatok. Sokkal sarasabb, jegesebb szakaszokra számítottam. A HHH oldalába való felkapaszkodás után a Gückler Károly útra tér a zöld sáv jelzés. Megjegyzem, ez egy eszméletlenül jól futható etap. Innen nagyon hamar eljutottam a Boróka büféhez, ahol megjegyezték, hogy a harmadik vagyok.
Innentől komolyabb hóviszonyok mellett futottam tovább, és bizony bele is kellett sétálnom az első, amúgy nem túl megterhelő emelkedőbe. Találkoztam két nagyon jámbor vaddisznóval is, így végre kijelenthetem, túl vagyok a Szondis lélekromboláson.
Bevallom, hogy ezt a szakaszát nem kedvelem túlságosan a Budai-hegységben, de eddig szinte kivétel nélkül csak gyalogolva bóklásztam erre. Futva teljesen más volt, ráadásul jól esett, hogy még a farakásokat is felismertem. Itt az eszembe jutott a Boróka büfében hallott mondat, miszerint harmadik vagyok. Egyetlen lábnyommal sem találkoztam, pedig biztos vagyok benne, hogy a zöld sáv jelzést követtem.
Végül jött a várva várt solymári szántóföldes rész, ahol eddig mindig sár volt. Most még, amikor én arra jártam teljesen tűrhető volt az út állapota, kissé havas volt és latyakos, de nem süllyedtem el derékig. Azok, akik később jöttek, talán már igen, hiszen roppant meleg volt és felgyorsult az olvadás. Kis solymári aszfaltozás után, 2:35:13 alatt célba értem, ahol megismerkedtem Pinkert Lászlóval. Ennek nagyon örülök, no meg annak is, hogy olvassa a blogot. 😉
A kedvenc színem a zöld, amiért hendikeppel indul nálam ez az amúgy nagyon kellemes túra. Kezdőknek, családoknak, esetleg baráti társaságoknak kifejezetten ajánlott!
Jöjjön a számvetés!
Itiner: 8
Útvonalválasztás: 8
Versenyközpont: 9
Szolgáltatások: 6,5
Díjazás: 9
Jelzések/szalagozás: 10
Pontőrök: 10
Ár/érték arány: 10
Összesen: 70,5
Hőmérséklet: reggel 2°C, később 6°C.
Avg: 163
Max: 188
Cal: 2366
Nehézség: 2/10
Ha tetszett, nyomj egy lájkot!