Így az év vége felé elérkezettnek láttam az időt, hogy egy igazán komoly túrán is kipróbáljam magam. Fő célom a Kinizsi 100 megcsinálása, ez a túra pedig visszajelzést adhat arról, hogyan is állok most (12 km-el ugyan kevesebb, de 300 m szinttel több). Nem voltam teljesen biztos magamban, így elsődleges célként a 65 km teljesítését tűztem ki (azért már jár a Budapest Kupa pecsét), de titokban azért bíztam benne, hogy végig bírni fogom.

Ehhez hasonló nehézségű túrát (Sárga 70) csak egyszer csináltam, így igyekeztem annak a tanulságait leszűrni. Ott 50 km-ig gyors tempóban haladtam, viszont addigra már úgy megfájdult a lábam, hogy alig bírtam bevánszorogni a célba. Így most elsősorban a frissítésre és a megfelelő tempó betartására törekedtem. A cél egy 4,5 km/h-es tempó volt, amit végig tartani akartam. Frissítésként most hoztam magammal 5-6 db csokit, pár csomag kekszet és egy Red Bullt. Végül is ezekből mindösszesen 1 db csoki fogyott el, hisz végig kiváló volt az ellátás. Az izomfájdalmak elkerülése érdekében minden ellenőrzőponton nyújtottam egy 2-3 percet, ami remekül működött, mert 75-80 km-ig alig éreztem fájdalmat.

Korán akartam indulni, hogy minél kevesebb időt keljen a sötétben töltenem, így 6:35-kor már el is rajtoltam a Rómaifürdő HÉV megállóból. Már itt látszott, hogy hatalmas köd vár ránk ezen a túrán. Jó pár izzasztó emelkedő után (sapkát, sálat, kesztyűt is le kellett vennem) felértünk előbb az Ezüst-Kevélyre, majd pedig magára a Nagy-Kevélyre. Itt már jó páran lehagytak, de úgy gondoltam első alkalomra bőven elég a túra sikeres (lehetőleg szintidőn belüli) teljesítése, ráérek majd jövőre versenyezni a többiekkel. Sokszor voltam már a Kevélyen, de ilyen különleges kilátást, mint amilyen most a nagy köd miatt volt, még sohasem láttam. Már csak ezért is megérte eljönni.

Lefelé a Kevélyről majdnem belekezdtem egy laza kis kocogásba, de letettem róla, gondolván fő a biztonság, tartsuk inkább az előre eltervezett 4,5 km/h-es tempót. Gyorsan leértünk Csikóváraljára, az első feltételes ellenőrzőpontra. Ilyen szuper ellátást, mint ami itt várt minket, még sosem láttam. Csokik, aszalt gyümölcsök, cukrok, üdítők, minden volt mi szem-szájnak ingere. Én a rajtnál ingyenesen kapott bögréből ittam egy pohár vizet, és megettem jó pár aszalt sárgabarackot. Ez adott annyi energiát, hogy jó tempóban elértem a második „igazi” ellenőrzőpontot, a Tölgyesikreket.

Itt már lehagytak az első futók is. Én nagyon tisztelem a terepfutókat, főleg azokat, akik 85 km-et le tudnak futni ilyen terepen, így mindig félreálltam, ha mögöttem jöttek. Nagyon udvariasak voltak, mindig megköszönték, és rengetegszer kívántak jó túrázást. Ezzel el is telt az idő, amíg megérkeztem a Dömös előtti Szentfa-kápolnához.

Pár kilométerrel később már Dömösön voltam, ahol egészen pazar ellátás várt ránk. Volt minden, gyümölcsök, zsíros kenyér, húsok, uborka, csalamádé és nutellás keksz is. Gyorsan megettem egy csalamádéval alaposan megrakott zsíros kenyeret, és a nutellás kekszet is megkóstoltam, valamint megettem az egyik otthonról hozott csokimat. A Sárga 70 tapasztalataiból tudtam, hogy nem szabad hosszú időre megállni, így miután ettem, pár percnyi nyújtás után indultam is tovább.

A Dömösön elfogyasztott szénhidrát gyorsan felrepített a Szakó-nyeregre, bár a vége felé volt pár nagyon kemény emelkedő. Mivel láttam az itineren, hogy a Szakó-nyereg körülbelül félúton van Dömös és Dobogókő között, így a továbbiakra is hasonló szintet, és hasonlóan kemény emelkedőket vártam. Érdekes módon a Szakó-nyereg utáni szakaszt egyáltalán nem éreztem megterhelőnek, viszonylag gyorsan fel is jutottam Dobogókőre, ahonnan nagyon szép ködös kilátás tárult a szemem elé.

Itt egy 5 percre megpihentem, aminek legalább a fele szokás szerint nyújtás volt. Örömmel konstatáltam, hogy egyáltalán nem fájnak a lábaim, se a talpam, se a combom, így elkezdtem reménykedni, hogy talán végig tudom csinálni mind a 88 km-t. Itt is remek ellátás fogadott, almával és banánnal kínáltak, én végül egy banánt ettem meg. Eredetileg úgy terveztem, hogy veszek a büfében egy fél literes kólát, de miután megláttam a legalább 20 méteres sort, úgy döntöttem ennyit nem ér meg az a kóla, az alatt a 10-15 perc alatt teljesen lemerevedtem volna. Lefelé megint éreztem a késztetést, hogy kocogjak kicsit, de inkább a biztonságot választottam (végül is ez életem első Piros túrája), így csak tempós gyaloglásban haladtam le a hegyről. Itt találkoztam két szimpatikus emberrel, így innentől egy hármas (később négyes, majd hetes) csoportban haladtunk tovább. Beszélgetve kellemesen és gyorsan telt az idő, így hamarosan elértünk egy feltételes ellenőrzőpontot, a Magas-hegyi nyerget. Nagyon szuper ellátás fogadott minket itt is (aszalt gyümölcsök, csoki, sőt még sajt is volt), kezdtem úgy érezni, hogy az igazán jó ellátás a feltételes pontokon szokott lenni. Itt utolért minket az utolsó futó, akivel kicsit beszédbe is elegyedtünk.

Nem sokkal később elértük a Csévi-nyerget, ahol egy újabb remek étkezés mellett utolértük Lévay Béla bácsit. Ekkor már szinte teljesen besötétedett, így innentől kezdve már felkapcsolt lámpákkal mentünk tovább. Szerencse, hogy ilyen sokan voltunk együtt, mert így még viszonylag könnyű volt ebben a hatalmas éjszakai ködben tájékozódni. Egy hosszú monoton szakasz következett, amit csak néhány kisebb futózápor szakított meg, míg végre elértünk a Kopáros Csárdához.

Itt nagyon finom gulyásleves várt minket, ami nagyon kellett már a nagy hideg miatt. Jól is esett nagyon. Egyedül azzal volt gondom, hogy merre is kell folytatnom az utat, de az egyik kedves segítő hölgy átkísért az országúton, és megmutatta a következő piros jelzést. Ezúton is köszönöm neki. Viszont az igazán nagy probléma az volt, hogy a lámpám fénye roppant gyenge volt ebben a hatalmas ködben, így nem hogy a turistajeleket nem láttam, de még azt sem, hogy merre van egyáltalán út. Ilyen körülmények között erőteljesen elgondolkodtam a túra feladásán, már éppen indultam volna vissza a Csárdához, amikor szembetalálkoztam Béla bácsiékkal. Béla Bácsinak olyan szuper lámpája volt, hogy azzal szinte nappali fényességben tudtunk haladni, így szerencsére nem kellett feladnom a túrát.

Ezután gyorsan felmásztunk a roppant meredek Kakukk-hegyre, majd pedig egy igen monoton út vette kezdetét a Hosszú-árok felé. Pontosabban csak monoton lett volna, mert velünk tartott egy kislány is a testvérével és az anyukájával, aki végig szóval tartotta a társaságot. Alig akartam hinni a szememnek, hogy egy 11 éves kislány képes végigcsinálni a 65 km-es távot, ráadásul végig vidáman nevetve, csevegve, a fáradság legkisebb jele nélkül. Végül hosszas emelkedők úton „kimásztunk” a Hosszú-árokból fel a Nagy-szénási emlékfalhoz, majd pedig begyalogoltunk Nagykovácsiba.

Itt is elgondolkodtam a túra abbahagyásán (végül is 65 km szép táv főleg ilyen időben és Budapest Kupa pecsét is jár érte), de mivel mindannyian folytatták az utat (itt már öten voltunk összesen), így én sem akartam ott maradni. Lassan elhagytuk Nagykovácsit, és az erdőben elindultunk a Fekete-fej felé. Ekkor már nagyon csúszós volt a talaj, így időnként megálltunk és megvártuk a mögöttünk lassabban haladó Béla bácsit. Végül a Fekete-fej előtt ketten kiváltak a csoportunkból, hogy biztosan beérjenek még szintidőn belül. Nekem nem volt annyira fontos a szintidő, és inkább kihasználtam a lehetőséget, hogy együtt túrázhatok egy olyan élő legendával, mint Béla bácsi. A túra további részét már együtt tettük meg, végig beszélgettünk, és rengeteg érdekes és hasznos dolgot tudtam meg tőle. Számomra ez egy hatalmas élmény volt, nem cseréltem volna el semmilyen szintidőre sem.

A Fekete-fej után kemény emelkedők vártak ránk, először fel a Hárs-hegyi körútra, majd pedig a János-hegyre. Ezek még nappal sem könnyűek, de sötétben, csúszós köves talajon pedig pláne nem. De szépen lassan ezeket is átvészeltük, és már kezdtem reménykedni, hogy ezzel az emelkedőket le is tudtuk. A János-hegyi kilátó látványa kicsit enyhítette a fáradalmaimat, mert éjszaka mindig gyönyörű (már a Kitörés túrán is láttam).

Sajnos reményeim szertefoszlani látszottak, mert bizony Makkosmáriára sem csak lefele mentünk. Ez a 4 km nem volt vészes (itt már inkább fejben voltam fáradt), az ellenőrzőponton pedig utolértek minket a Seprűk. Kiderült, hogy mi voltunk az utolsók, ami kicsit szíven is ütött, de ekkor már csak minél hamarabb be akartam érni a célba, aztán pedig haza aludni. Az utolsó 6 km-t szívesen kihagytam volna, főleg hogy megint egy dimbes-dombos rész jött, a végén pedig az a durván meredek lejtő, amiről Béla bácsi nem sok jót mesélt. Végül utolértek minket a Seprűk (így volt alkalmam velük is beszélni, és látni őket munka közben), és együtt értünk be a célba, pontosan 5 perccel a zárás előtt, 5 óra 55-kor. A célban megettem pár virslit, ittam egy bögre forró teát, megkaptam az oklevelet, a kitűzőt és egy Piros csokit.

Összességében egy nagyon hosszú és kalandos túra volt, de az elejétől a végéig nagyon élveztem. Nagyon örültem annak, hogy bírtam végig erőnlétileg (hála a remek ellátásnak, a sok nyújtásnak és a kellemes tempónak). Fontos és hasznos tapasztalat volt ez számomra, mert most már úgy érzem, hogy le tudnám menni a Kinizsi 100-at, már csak abban nem vagyok biztos, hogy beérnék-e szintidőn belül. Így az elkövetkező félévben a túrázási sebességem javítása lesz a fő célom, hogy képes legyek hosszabb távon 4,5 – 5 km/h körüli sebességgel haladni.

Ez volt életem leghosszabb sikeres túrája, és egyben a 25. Budapest kupás túrám is, így megszereztem a Kiemelt Budapest Kupát. De még ezeknél is többet jelentett, mikor a célban Béla bácsi kezet fogott velem, és megköszönte, hogy együtt mentem vele, és segítettem neki beérni a célba. Köszönet a szervezőknek, az ilyen túrákért érdemes elkezdeni ezt a gyönyörű sportot.

(Kortom)