Pénteken délelőtt Szötske látva az Index túra fórumon közzétett hozzászólásomat, felajánlotta, hogy az ELTE-BEAC NB II-es teljesítménytúrázóival leutazhatok Sárospatakra. Azonnal igent mondtam, így pénteken öt órakor kezdetét vette a nagy utazás.
Csütörtök este még nem gondoltam, hogy – újra – Miskolcot érintve az ország észak-keleti csücskébe fogok utazni. Elterveztem a Kinizsi 100-at és lemondtam az NB II-es bajnoki címről. Ám nagyot változott a világ: Balogh Máté, Pető Attila, Szőts Miklós és Turi Zsolt társaságában pénteken a Vay Miklós Szakképző Iskola tornatermében találtam magam.
Az érkezés után gyorsan elkészítettük az alvóhelyeket, majd a Lavotta utcai Pizza Expressbe helyeztük át a székhelyünket. Ezt a helyet Pető Attila (a továbbiakban Petami) fedezte fel. Remek kutatómunkát végzett: A 36 cm átmérőjű pizza mindössze 1350 forintba került, ráadásul a csapolt Soproni korsójának árát 230 forintban határozták meg. Tudom, tudom, tudom… Borsodban nem Borsodit inni, ráadásul Aranypéntek is volt… A nagy pizzákat nem is tudtuk befalni, így elcsomagoltattuk. Vastag tészta, gazdag feltét, hmmmmmm 🙂
A szállásra fél 12 környékén értünk vissza. Elsőként neveztünk a szombati Rákóczi túra ötvenes távjára, majd eltettük magunkat. Az alvás nekem nehezen ment, de sebaj, szokni kell a kiképzést.
Másnap reggel ötkor már talpon voltunk, hogy gyors reggelit és pakolást követően felkészüljünk a nagy kihívásra. Ez kinél krémezést, kinél nagy kajálást jelentett. Megnéztük a pontos időjárás előrejelzést – egy helyi illető közölte, hogy bizony 30 °C lesz. Pontosan 6:00-kor elindultunk.
Az iskola kapuján kilépve kamerázásba botlottunk, majd a rövid pózolás után a Rákóczi-vár felé vettük az irányt. Az első ellenőrzőpont ugyanis a múzeum előtt található Vörös toronynál volt.
Az előző évekhez képest apróbb módosítások történtek az itinerben, így nem a Highlander Disco felé, hanem a Malomkő tanösvényen (PT) haladtunk. Mandulás környékén kóbor kutyákkal találkoztunk, ám Balogh Máté sikeresen fékezte meg rohamaikat, így az ebek elmenekültek. Kevéssel később Petaminak is el kellett beszélgetnie néhány jószággal. 🙂 Miután átkeltünk a hajnalban még nem túl forgalmas 37-es úton, rátértünk a Gombos-hegyi pincesorra. A hangulatos pincék mentén értük el a második ellenőrzőpontot. Itt a pecsét mellé Hell energiaitalt és chipset kaptunk. Én csak az energiaitallal éltem a cukortartalma miatt.
Az itiner így szól: „Bélyegzés után irány a kilátó: nagyon szép kilátásban lesz részünk.” Természetesen fel is másztunk, hiszen a bajnoki futamokon még a megszokottnál is fontosabb számunkra az útvonal minél precízebb betartása. A kilátónál pedig ámultunk és bámultunk, tényleg szenzációs kilátás tárult elénk a hajnali órákban.
A PT jelzésen folytattuk utunkat, majd a P- is becsatlakozott Hercegkúton (németül Trautsondorf). A település a Rákócziak uradalmához tartozott a közeli Károlyfalva (Karlsdorf) és Rátka (Ratkau) falvakkal együtt. Hercegkút lakosságának 53 százaléka magyar, 47 százaléka német nemzetiségűnek vallja magát.
A faluból kiérve megkezdődött a várt szintezés. Egyelőre még csak enyhébb emelkedőket kellett megmásszunk, így sikerült teljesen bemelegednie az izmainknak. A Pogány-kút megcsodálása után rövid nyomvonal keresés következett, ám hamar rájöttünk, hogy a sűrű bozótban kell Komlóska felé barangolnunk. Valahol erre találkoztunk az első zempléni viperánkkal, akit hatalmas pánik keretein belül kerültünk ki. Volt ennél nagyobb riadalom is, de erről később.
A Rákóczi turistaút helyenként nehezen járható, ugyanis benőtte a sűrű növényzet. Ez talán annak köszönhető, hogy kevesen járnak az ösvényen. A kirándulók dolgát megnehezítik a kidőlt fák és a letört gallyak is. Ez a rövidebb meneteken nem lényeges, viszont az 50 kilométeres túránkon komoly nehezítőfaktor volt. A komlóskai ereszkedés előtt elhaladtunk a Sárkány-forrás mellett, majd a faluban a Művelődési Ház előtt bélyegeztünk. Itt is felmarkoltam egy Hellt, majd útközben folyamatosan vittük be a táplálékot és a folyadékot. A falu viszonylag sík fekvése erre tökéletes volt. A település lakosságának 80 százaléka magyar, 18 százaléka ruszin és 2 százaléka szlovák nemzetiségűnek vallja magát. A település általános iskolája a Ruszin Nemzetiségi Általános Művelődési Központ, mely Magyarország legkisebb tanulói létszámú általános iskolája. 2011-ben hét gyermek kezdte meg itt a tanévet, köztük egy első osztályos tanuló volt.
Kiérve Komlóskáról kezdődött a móka. Újhuta felé a zöld sáv jelzésen megkezdődött a komoly emelkedés. Hosszú, de egyenletesen eloszló szintezés várt ránk. A többiek leszakadtak, így már csak ketten vezettük a mezőnyt Turi Zsolttal. Jókat beszélgettünk ,így elviselhető volt a megpróbáltatás. Annyira jót dumáltunk, hogy kevéssel a Pasika-rét után nem vettük észre a Z- jobbra ágazását és balra mentünk az adótorony irányába. Hamar korrigáltunk, de nem eléggé ahhoz, hogy az élen maradjunk. Az Újhutára vezető lejtő végén megpillantottuk a csapat többi tagját. A csuda vigye el, leelőztek, mit fogunk majd hallgatni. Ekkor találtuk ki, hogy volt egy feltételes ellenőrzőpont, beetetjük őket. Ha-ha-ha! 🙂
Az Emese panziónál önálló bélyegzés volt. Megtöltöttük a kiürült palackokat vízzel, majd rátapadtunk a többiekre. Az út folyamatosan emelkedett, így a tempóelőnyünket hamar ki is tudtuk használni. A Z- K[] elágazása után már ismét a srácok előtt voltunk. Természetesen a vérszívás megkezdődött, ám a feltételes ellenzőpontot annyira benyalták, hogy az arcukra fagyott a mosoly 😀
Petami többször összeveszett a növényekkel, amiért megszúrták, megvágták, rossz szögben nőttek. Talán ezért is örült mindenki Gerendás-rétnek, hiszen itt nem volt bozótharc. A tisztáson egy kerékpárossal találkoztunk, aki defektet kapott és kénytelen volt szerelői tudását kamatoztatni. Gerendás-réten tértünk át az Országos kéktúra útvonalára. Ez a terep Zsolt kisujjában volt, így nem jelentett gondot a haladás. Az Eszkála erdészháznál zsebeltük be az ötödik pecsétünket, majd egy éles kanyar után fordultunk rá a Makkoshotykára vezető útra.
Az 500 méteres magasságban, a helyenként tűző napon hálát adtunk a természetnek, hogy erdővel is találkozhattunk. A Vitézlőn ugyanis felforrt az agyvizünk a napon. A Kecske-háton, később a Cserepesi-nyiladékon Zsolttal ismét csak ketten bandukoltunk, egészen a Zsidó-rétig. Itt csatlakozott be a túra 35-ös résztávja. A rétek és erdők váltakozásában egy srác csatlakozott hozzánk Makkoshotykáig. „Ez a Zemplén!” – többször is elhangzott. A jelzések itt ritkábban vannak felfestve, mint az ország egyéb pontjain. Ami egy teljesítménytúrán természetesen jó, hiszen így lehet tesztelni az ember tájékozódóképességét. Hotykáig érintettük a Cifra-kutat, a Hársas-tisztást és a Rákos-kutat. A faluba komoly comberősítéssel ereszkedtünk le a poros-köves ösvényen. Az EP. itt a Kultúrház udvarán volt. Zsíros kenyér, vajas kenyér, lekváros kenyér és chips közül lehetett választani. Volt sör és víz is.
Makkoshotyka történelme a 12. század második feléig nyúlik vissza. A tatárjárás idején már szőlőtermesztő vidék volt, a feljegyzések szerint a tatárok elől a borospincékben kerestek menedéket a lakosok. Az 1945-ös földosztás előtt a Meczner család birtoka volt. Meczner Rudolf építtette a település felső részén található kastélyt és a kápolnát is. A másik kastélyt Meczner Tibor építtette, miután elveszítette Kassa környéki birtokait a trianoni békeszerződés miatt. A falu lakosságának 51 százaléka magyar, 49 százaléka cigány nemzetiségűnek vallja magát.
A falut a kék sávon hagytuk el, a Meczner-kastély (kápolna) mellett. Emelkedésbe kezdtünk Cirkálótanya felé, hogy érinthessük Hutka-szilvást és Hárs-előt. A tanyán két kutya fogadott minket, szerencsére megkötve. A 249 méter magas Cirkáló tetőre nem vezet fel a turistaút, így azt északról megkerülve a Balogh Márton-zugban haladtunk. A Hercegkúti-patakon átkelve, az irtáson felmászva már nagyon közel a Rákóczi-fához, ám előtti még a hegytetőn egy kicsit süttethettük magunkat a tűző napon. Végül elérkeztünk az ellenőrzőponthoz, ahol zsírkrétáznunk kellett. Itt egy bögöly megkóstolt, de megúsztam a következményeket. Gyors pihi után pedig rátértünk a P- jelzésre.
A következő szakasz az újabb viperakalandról maradt emlékezetes. Valahol a Hosszú-hágóban egy vipera henyélt az út közepén. Zsolt átugorta, ám én csak úgy tudtam elkerülni az ütközést, hogy indiántáncot jártam. Erre Zsolt övtáskája is leesett… Visítás, félelem, nyomás tovább. Ettől vissza is állt a 6,5-es tempónk egészen a Tengerszem előtti emelkedőek. Erre szörnyű votl ránézni, hiszen 150 méter szintemelkedés várt ránk pár száz méteren. Az emelkedőn szemben jött velünk egy quad nagy megdöbbenésünkre. A túra utolsó hegymenetét leküzdöttük, majd a Megyer-hegyi Tengerszemnél pecsételtünk. Dicséretet kaptunk a gyorsaságunkért, ami kicsit jót tett a megviselt mentális állapotunknak.
Tengerszemtől csak lefelé haladtunk, majd a szőlő földek után elértük a Botkői-pihenőt. Már nagyon közel jártunk a célhoz, így a fárasztó vicceinket is abbahagytuk. Kicsit feszültté váltunk. Átkeltünk a 37-esen és a vasúton, hogy végre ráforduljunk a célegyenesre. Az aszfaltkoptatás végén végre feltűnt az iskola, végre bemehettünk a kapun, hogy beírjuk a célidőt és leadjuk a lapot. Zsoltival gondosan ügyeltünk arra, hogy másodpercre pontosan együtt érjünk be. A gyors fotózkodás után pedig szurkoltunk a többieknek, hogy időben beérjenek.
Kb. negyed órával utánunk ők is megérkeztek, így az ELTE-BEAC NB II-es túracsapata maximális pontszámot szerzett.
Csapatban szuper túrázni, főleg ha szenvedni kell a pontokért. Köszönöm a srácoknak, hogy leutazhattam velük. Zsoltnak pedig külön köszönöm, hogy vele túrázhattam. Azt hiszem, kiegészítettük egymást.
A következő állomás Gyöngyöspata, és ha sikerül társakat találnom, akkor megcélzom a maximum pontot.
Nézzük, hogy hányan neveztek!
R15: 58 fő
R25: 41 fő
R35: 29 fő
R50: 24 fő
R75: 12 fő
R35 kerékpáros: 3 fő
R110 kerékpáros: 25 fő
Összesen: 192 fő.
Ha tetszett, nyomj egy lájkot!