Iszkiri 45

Egy ici-picit hosszabb táv, egy hangyányit jobb teljesítés és lényegesen komolyabb szenvedés jellemezte részemről a második Iszkiri 45 teljesítménytúrát.

Fotó: Millei Erika
Fotó: Millei Erika

Idén két csapattal vágtunk bele a Nemzeti Bajnokság másodosztályú küzdelmeiben, melynek futamain már végre számít az időeredmény is. A Túrafüggők fantázianévre hallgató alakulatot Bánfalvi Boldizsár, Bordács Zoltán, Erdei László, Kőrössy Tamás és Pálházi Tamás, míg a Túrablogot Fekete Zoltán, Görög József, Szalay Anita és Tolnai Balázs képviseli.

Hatra értünk Szárligetre, hogy Anita kényelmesen elindulhasson a százas távon. Józsival hétkor akartunk indulni, ám a hideg miatt egy jó órát még vártunk. Jól tettük, ugyanis a reggeli mínusz pár fok a Nap hatására pluszra fordult. Az emelkedőket gyors gyaloglással, minden mást kocogással terveztünk meghódítani.

Így is történt. Szeltük a kilométereket, miközben még beszélgetésre is futotta az erőnkből. Az idő haladtával egyre jobban esett az enyhe szél, ugyanis a tavaszias reggelen emellett a tempó mellett eléggé melegem volt. Nagyegyháza mellett értük utol a kb. fél órával előttünk rajtoló Erdei Lacit, majd egy szempillantás alatt a túra egyik legmeredekebb emelkedőjét másztuk meg, hogy onnan újra rákapcsoljunk és elérjük a kulcsosházat.

Nagyon futóbarát a terep és a tavalyi hibából tanulva nem Speedcrosst, hanem egy Citytrail cipőt választva rohamoztunk Hotdogman felé. Elvitelre kértük az elemózsiát, én bevertem egy energiazselét, majd robogtunk tovább.

A kék sáv elterelését díjazom. Az életveszélyes kanyar helyett átvágtunk a dombon, így erdei utakon sokkal élvezetesebben haladhattunk. Folyamatosan próbáltuk felidézni az egy évvel ezelőtti túrát, hogy vajon merre is fog kanyarogni az út. Ezen a szakaszon jöttek vissza a leginkább a dolgok. Amíg ezen agyaltunk, addig szépen el is értük Koldusszállást.

A sárga sáv emelkedőin egyre fáradtabbak voltak a lábaink. Hol én, hol Józsi ment elől, ezzel húzva egymást. Ez a szakasz tartogatott némi szintemelkedést, ami miatt jelentős sétára is kényszerültünk. Talán ez így energiatakarékos volt. A vadászháznál kaptunk némi folyadékot, ezáltal egy-egy magnéziumtablettát is magunkba tuszkoltunk. Megtudtuk, hogy Zoli kevéssel előttünk járt erre, így újra ráléptünk a gázra.

Baj felé már végig lejtett a turistaút. Egyre több kirándulóval futottunk össze, akik között számos gyerkőcöt is láttunk. Sosem lehet ezt elég korán kezdeni. Bajon az aszfalton nem ízlett a haladás, de a fogat összeszorítva rohamoztunk tovább Tata felé. Tatára szerintem zseniális, négy óra húsz perces idővel jutottunk el. A moziban pecsételtünk, leraktuk a cuccainkat, majd nekivágtunk a tókörnek.

Fejenként fél liter magnéziumos vízzel vágtunk neki az utolsó etapnak. A várig futva. Itt Józsi lemaradt, majd kevéssel később én is csődöt mondtam. Egyszerűen képtelen voltam tovább futni. Mondjuk fél éve nem folytattam ilyen intenzitású sporttevékenységet ennyi időn át. Innentől kezdve gyors sétával, egyszer talán belekocogva kerültük meg a tavat. A legvégén nem maradhatott el a sprint, melynek végén mind a két vádlim és combom begörcsölt. Végül 5:23-as idővel értünk célba.

Jól esett végre a határaimat feszegetni, ám fontos azt is megjegyezni, hogy borzasztóan gyenge állapotban vannak a lábizmaim. No innentől kezdve hétköznap reggelente is eljárok majd kocorászni.

A tavalyi videó

Ezt olvastad már?