Régóta vágytam már az Őrségbe, ám mindig olyan messzinek tűnt, hogy nem bírtam rávenni magam. Orosz kolléganőm erre a megjegyzésre hangosan felkacagott mondván mi magyarok egyszerűen nem tudjuk, mi is igazán a “messze.” Magyar léptékkel mégiscsak távolinak tűnt a Budapest keleti részétől három és fél órányi autóútra lévő Szentgotthárd, ahova idei első túrámat szerveztem.
A négynapos kikapcsolódásba minél többet szerettünk volna belesűríteni útitársammal – gyerekkori barátnőmmel -, és mivel az Országos Kéktúrát már elkezdtük tavaly novemberben, magától értetődőnek tűnt, hogy kezdjünk neki az Őrségi Nemzeti Parkon áthaladó Rockenbauer Pál Dél-Dunántúli Kéktúrának.
Ez az ötlet elsőre, a pecsételős füzet megvételéig, tökéletesnek is tűnt, viszont később kiderült, hogy tömegközlekedésre támaszkodni ezen a környéken nem túl bölcs döntés, valamint a távok is nagyobbak az Országos Kéktúrán megszokott átlaghoz képest. Első napunk teljes délutánja így a menetrendek, térképek és pecsételő helyek sűrűjében telt, mire nehezen végül megszületett a nagy terv, aminek keretében a lehető legtöbbet tudjuk megtapasztalni a térségből.
Második napunkon egy igazán kiadós reggeli után Csákánydoroszló felé vettük az irányt vonattal, ahonnan gyalog indultunk el Ivánc felé, az Őrségi Nemzeti Park északi kapujához. Ez az 5 kilométeres táv szerencsénkre a felére rövidült, amikor egy kedves helyi bácsi kocsival pár perc alatt eldobott minket Iváncra. Az első pecsét megszerzése után így neki is vágtunk a nagy távnak, amit 30 kilométeresre terveztünk.
Már maga a falu sem volt túlzsúfolt, viszont a nemzeti parkba érvén a táj teljes egésze csak a miénk lett – köd előttünk, köd utánunk, valamint a teljes téli csönd mint kitartó útitársunk. Sokan viszolyognak a téli túrázástól, de ha melegen öltözünk, akkor a táj mindenben kárpótolni tud minket. Ebből mondjuk most sokat nem láttunk a kísérteties ködnek köszönhetően, ám pont a napokban néztük meg mindketten a Witcher című sorozatot, melynek fülbemászó dala teljesen illett a hatalmas erdőben magányosan baktató túrázók képéhez, így azt a legnagyobb örömmel énekeltük vég nélkül a túránk során. Ennek talán épp az erdőben tartózkodó vadászok és vadak nem örültek igazán, de sokat belőlük ekkor még úgysem láttunk.
Hosszú-hosszú utunk Kondorfán át Szalafőig vezetett, amikor is az erdőben megpillantottuk azt, amire egyáltalán nem számítottunk. Bár egész úton azzal hecceltük egymást, hogy majd csak elénk ugrik egy vaddisznó, helyette végül belebotlottunk egy teljes szarvascsordába. Fenséges volt látni büszke csörtetésüket keresztül-kasul az erdőn, láttuk ahogy vezérük mindig előre ment, megbizonyosodott, hogy nincs veszély, majd a többiek követték. Ez a csodás érzés elképesztő volt egészen addig amíg felénk nem vették az irányt, mivel erre azért nem igazán voltunk felkészülve. Hosszú perceknek tűnő pár másodperces intenzív szembenézés után, a szarvas-vezér szerencsére úgy döntött, inkább nem a mi ösvényünkön mennek tovább. Utoljára még láttuk, ahogy elfutnak a messzeségbe, miközben körülöttünk beesteledett.
Őriszentpétert, ahol a harmadik pecsétet szereztük meg, úgy sikerült megnéznünk, hogy másnap elautóztunk odáig és Szalafőig visszasétáltunk, hogy érvényes legyen a pecsétünk. Ezt a kisebb szakaszt pedig egy ebéddel kívántuk megpecsételni, ami végül hamisítatlan vidéki hangulatban telt az egyetlen nyitva lévő étteremben, mely egyszerre volt kocsma, kis étterem és a helyi tekeklub edzőterme. A multifunkcionalitást csak a hatalmas adagok tetézték. Kipróbáltunk két tipikus őrségi ételt is, a dödöllét és a tökös-mákos rétest, és biztos vagyok benne, hogy az étterem személyzete azóta is emleget minket, ahogy mi is őket, mert két ember még biztos nem lakott náluk ilyen jól egy adag ételből.
Az őrségi környék lezárásaként Szlovénián áthajtva még útba ejtettük a Hármashatárkövet, ahol 10 másodperc alatt 3 országban lehetünk egyszerre, Körmendet, ahol sajnos bezárva találtuk a híres Batthyány kastélyt, és Jákot, ahol viszont szájtátva álltunk a középkori templomban, ami – ahogy eddig szinte minden épület, erdő és falu – háborítatlanul csakis a miénk volt. Örökre úgy fogok visszaemlékezni erre a kirándulásra, mint ami a legvarázslatosabb, legcsöndesebb és legmegnyugtatóbb volt. Ha teljes nyugalmat, üres utcákat, bezárt éttermeket és múzeumokat keres valaki, mindenképp látogasson el januárban az Őrségbe!
