Hótalp és hómacska, avagy hogyan vágjuk gerincre télen az Alacsony-Tátrát

Szombat reggel, 6:30. Akaratlanul is végigfut álmosságtól zsibbadó agyunkon, hogy hétvégén az előrejelzések szerint -7 fok és hóvihar várható a hegyekben, miközben még éppen időben, bár kissé sietve megérkezünk a találkozó helyszínére. Gyors bemutatkozás után - immár 9-en - útra kelünk Szlovákia felé. A mikrobuszos utazás bóbiskolós szendvicsmámorral és némi beszélgetéssel, ismerkedéssel telik. Gyorsan szalad az idő, ahogy hegyi utakon kacskaringózva szeljük a kilométereket, egyre türelmetlenebbül várjuk a napsütésben csillámló hófehér táj látványát, miközben őszi erdő lombtalan fái mellett haladunk.

“Rég nem volt ilyen kevés hó az Alacsony-Tátrában” - hangzik el a vészjósló mondat túravezetőnk szájából, ami nyilvánvalóan nem kedvez az ekkorra már a trangoška-i parkolóban ácsorgó, 20 fősre duzzadt, hótalp-lázban égő csapatunknak. Laikusként nem tűnik olyan kilátástalannak a helyzet, a turistautak fehérben pompáznak, így a hótalp-felcsatolási gyorstalpaló után töretlen lelkesedéssel indulunk neki a kezdetben még lankás emelkedőnek. Hamar rájövök, hogy hótalpon közlekedni nem kis energiabefektetés, durván olyan érzés, mintha két nagy szöges tepsi lenne a lábadon. Gyorsan emelkedünk, hamar elhagyjuk a szúrágott-széldöntött fenyők övét, melyet hófödte törpefenyők és sziklák tarkította táj vált fel. Az akaraterő-koptató kaptató csaknem 4 km hosszú, több, mint 600 méter szintemelkedéssel, nem csoda tehát, hogy kicsit fújtat a társaság és irigykedve nézi a kecsesen szlalomozó síelőket. Néhány óra hegymenet után érjük el szálláshelyünket, az 1740 méter magasan fekvő Štefánika menedékházat.

Számomra új és rendkívül varázslatos élmény ez a hegyvidéki menedékház: a semmi közepén és egyben a világ tetején érzem magam, ahogy belépek a zord téllel dacoló kőépületbe. Egyből otthonosabb, amint belebújok a bakancs helyett biztosított vendégpapucsomba (és persze megpróbálok nem gondolni rá, hány ember viselhette ezt már előttem), majd a mikrobuszos társasággal lecsapunk az egyik 8 fős, kissé dohos szagú emeletes ágyakkal felszerelt hálóra. Mivel lepakolás után még marad egy órácskánk sötétedésig, néhányan elhatározzuk, hogy felbaktatunk a menedékház melletti kisebb hegycsúcsra körbenézni, hiszen jól jön még egy kis séta vacsora előtt. A csúcsot bakancsban csúszkálva, a hó alól kilátszó fűcsomókon lépkedve közelítjük meg. Miközben botladozom, szinte érzem az emberközelséghez szokott, békésen legelésző bundás zergék megvető pillantását, akik játszi könnyedséggel ugrándoznak a sziklák között.

A tetőre érve azonban már kétségtelen, hogy a kilátás minden fáradtságot megér: ámulatba ejt a hideg és meleg színek játéka, ahogy a csipkés hegygerincek szigorú kontrasztja megtöri a naplemente lágy vonalait.

Már szürkület van, amikor visszaérünk a menedékházhoz és egyből be is vesszük magunkat a kandallóval fűtött étterembe, hogy felolvasszuk elgémberedett tagjainkat és persze megszerezzük a jól megérdemelt híres szlovák csapolt Kofolát és sört. A csoportos vacsora még kínosan messzinek tűnik, így némi mogyoróval, keksszel és társasjátékkal próbáljuk elütni az időt. Tulajdonképpen az étterem az egyetlen igazán meleg hely a házban, amely így hamar forró, zsibongó oázissá változik, ahol a síelők és túrázók mellett menedékre talál a száradó ruhák nehéz szaga, valamint a szlovák savanyúkáposzta-leves és a rántott sajt különös illategyvelege is. A játék kezdetben kicsit döcögősen indul, de hamar elkapja a hév a társaságot, így pikk-pakk elröppen az idő a másnapi túra miatt viszonylag koraira időzített lefekvésig.

Vasárnap egy jóval nehezebb túra áll előttünk: a tervek szerint meghódítjuk az Alacsony-Tátra legmagasabb csúcsát, a Gyömbért (2043 m), majd a főgerincen végighaladva elérjük a Chopok hegyen álló hüttét, ahonnan leereszkedünk a parkolóban hagyott autókhoz. A csapat gyorsan befalja tehát a reggelire kapott virsliket, hogy 9-kor már dideregve csatolhassa fel a hótalpakat a ház előtt.

Az időjárás egyértelműen kiszúrt velünk: csípős szélben, hidegben és egyre sűrűsödő ködben indulunk el felfelé a Gyömbér meghódítására. Némi szintemelkedés után már csak néhány 10 méter a látótávolság, így nem csak a panorámára vethetünk keresztet, de arra is, hogy lássuk merre, meddig haladunk, vagy épp hol vannak lemaradozott csoporttársaink. Megkezdődik tehát az egyhangú, lábunk elé bambuló trappolás a durván 30 fokos emelkedőn. Kb. egy óra múlva tűnik fel a ködben a csúcsot jelző fakereszt, ahol a biztonság kedvéért lövünk egy képet és közben megnyugtatjuk a kilátás hiánya miatt szabadkozó túravezetőt; tiszta időben innen kiválóan látszanának a Magas-Tátra, a Kis-Fátra és a Nagy-Fátra vonulatai is.

Nem időzünk sokáig, hiszen a dermesztő szél hamar behatol a kabát alá, így elhagyjuk a Gyömbért a szebb jövő reményében, ami egyelőre úgy tűnik várat magára. Néhány kilométer után hóhiány miatt a talpakkal nem tudunk a gerincen kijelölt úton tovább haladni, így a hegyoldalban csúszkálásra és kövek közötti keskeny ösvényeken lavírozásra kényszerülünk, ami semmilyen szempontból nem mondható kellemesnek, egy dolog miatt azonban tanulságos: egy életre megjegyezzük a hótalp felhasználhatóságának korlátait. Mint egy béna kacsa a divatbemutatón próbálom egymás elé tenni a széles talpakat a sziklák között, kisebb-nagyobb sikerrel. Egy jó adag bénázás és a “hogyan maradj életben egy csúszós hegyoldalban” című - elsősorban lányokat érintő - bátorságpróba igencsak visszafogja haladásunk sebességét, méterről méterre bukdácsolunk. A szerencsésebbek - köztük én is - némi szenvedés után átváltanak hágóvasra, szép lassan pedig mindenki lábáról lekerülnek a hótalpak és a csapat nagy része inkább bakancsban folytatja az utat. A korlátozott látásviszonyok és a nehéz terep miatt szinte végtelennek tűnik a gerinc, mintha körbekörbe, a semmibe mennénk, a csapat pedig fásult csendességbe merül. Szinte el se hiszem, amikor meghallom az elől haladók kiáltását: “Itt a hütte!”, ami abban a pillanatban számomra maga a mennyország, hiszen még forró leves is kapható!

Az örömmámor közepette egy darabig nem is realizáljuk, hogy a tervezetthez képest majd’ két órával később értünk ide, így a közelgő sötétség miatt a sípálya melletti leereszkedés maga lenne az öngyilkosság. A túravezető rövid fejszámolás után úgy dönt, hogy a sífelvonó jelentheti számunkra az utolsó mentsvárat, így szedelőzködés után szép nyugodtan átsétálunk a lanovka tetejéhez. Itt nagy tábla hirdeti: a felvonó díja 16 euró/fő, az utolsó kabin indulása 15:30 (ami még a túravezetőt is meglepetésként éri), mellette az óra 15:27-et mutat. Általános pánikhangulat tör ki, rohangálunk, mint pók a falon, keressük a jegypénztárt, de sehol senki, nekünk pedig muszáj lejutnunk a hegyről. Közben az óra könyörtelenül ketyeg, már 15:30! Ösztönösen megindulunk csoportostul a kordonokon keresztül a felvonó még mozgó kabinjaihoz, na ez viszont már előcsalja a felháborodottan szlovákul hadováló jegypénztárost. Némi magyarázkodás után - csodával határos módon - kiderül, hogy ingyen leengedik az egész csapatot az utolsó felvonóval. Utólag belegondolva ez csak úgy történhetett, hogy látták a halálfélelmet a szemünkben… :)

Végtére is szerencsés volt kalandunk végkimenetele, a hegyen éjszakázás nyomasztó érzését és az izzadt ruhákat levetkezve, a befűtött kocsiban fáradt-pilledt nyugalomban robogunk haza.

Style switcher RESET
Body styles
Background pattern
Background image