Ez a teljesítménytúra azért kicsit más, mint a többi. Bennem is mindenféle érzelmek kavarogtak a kíváncsiságon kívül. Nem igazán foglalkozom politikával, de nyilván hozzám is elértek a hírek az ellentüntetések szerveződéséről, melyek megbélyegzik a résztvevőket. Én azért mentem, hogy emlékezzek és hálát adjak, hogy lezárult ez a korszak és béke van.
Bevallom, rám nyomasztó hatással van a fegyverek látványa. A túra során az ellenőrzőpontokon a korhű jelmezeknek, a bemutatott tárgyaknak, jelképeknek köszönhetően sikerült is átéreznem az akkori történések súlyát. A túra útvonala több hadisírt is érint, ahol mécseseket gyújtva emlékeznek a résztvevők azokról a katonákról, akik életüket áldozva védték a hazánkat és Európát. Az ellenőrzőpontokon dolgozók valamennyi harcoló felet bemutató (magyar, szovjet, német, amerikai) katonai ruhákban, felszerelésben segítik a túrázókat. Ez a része nagyon érdekes volt, mintha kiköltözött volna egy múzeum, mégis élő és valósághű volt az egész.
A Budai Várból, a Kapisztrán térről rajtoltunk. Petivel ketten mentünk, aki 4. alkalommal vett részt ezen a túrán. Mivel kötelező előregisztráció volt, csak be kellett diktálni a kódunkat és már indulhattunk is. A rajtban már nem volt szerencsére nagy tömeg, úgyhogy minden simán ment. Fokozott rendőri jelenléttel biztosították a haladást.
A Várból a Városmajor felé vettük az irányt, majd a János Kórház mellett haladtunk. Folyamatos felfelével kezdtünk. Diós-árok, Város-kút, Svábhegy. A Széchényi-emlékműnél el is érkeztünk az első EP-ig. Itt sokan benézték az utca végén a kanyart, vagy mentek a tömeg után. Többekkel találkoztunk, akiknek vissza kellett fordulnia, mert kihagyták az első pecsétet. A Normafához érve végre kiértünk az erdőbe.
Február elejéhez képest hihetetlen jó idő volt. Az egy héttel korábbi Hótaposó túrán tapasztalt sárnak nyoma sem akadt. Az utak jól járhatóak, szárazak voltak. Hatalmas telihold kísért minket. Még nem volt annyira hideg sem. Főleg, hogy rengeteget haladtunk felfelé. A második EP-ig dupláztuk az addigi szintet, vagyis az első 12 km-en több mint 650 méter szintet emelkedtünk. Hát mit mondjak, kicsit anyáztam. Az Erzsébet-kilátóhoz felérni korábban is sok energiát kivett. Emlékszem a Piros85-ön is megszenvedtem, hogy felvonszoljam magam a királynéhoz. Jót röhögtünk ezen az emléken.
Hamar következett a soros EP a Kaán Károly-kilátónál. Itt kisebb sokkot kaptam a felgyülemlett tömeg miatt. Rengeteg induló volt, mi is elég jól haladtunk, folyamatosan előzgettünk útközben. A kilátó előtti részen dugó keletkezett. Több száz ember torlódott fel, várva a pecsétjét. Legalább 15-20 perc volt, mire sorra kerültünk. Le a kalappal a résztvevők türelme előtt. Persze jó fárasztó részeken voltunk túl, kicsit jól esett a pihenés is, de azért jó lett volna haladni. Nem is szeretek megállni ennyi időre, mert kimegy a lendület, elkezdek fázni. Csodálkoztam is menet közben milyen sokan állnak meg, ülnek le. Tapasztalatom szerint minél többet állunk meg, minél többet ücsörgünk, annál nehezebb ismét elindulni, folytatni az utat. Legnagyobb döbbenetemre sokan azért álltak meg, hogy rágyújtsanak. Nem vagyok dohányellenes, én is cigiztem. Most e-cigit szívok. De túra közben eszembe sem jut, nem is kívánok rágyújtani. Főleg nem ilyen hosszú távokon.
Újabb kemény szakasz következett sok emelkedővel. Az első 20 km több mint 1000 méter szintemelkedés várt. Hű, azért na! Éhes is voltam már, ezért nagyon örültem, amikor a Virágos-nyeregbe értünk. Kaptunk meleg teát és egy szendvicset. Forralt bor is lett volna, de épp elfogyott. Hát nem vártuk meg a következő adagot. Inkább haladtunk tovább. Amúgy is rengetegen voltak, ami eléggé frusztrált, ezért inkább mentünk.
Az egyik legrosszabb rész következett. A sárga jelzésre térve igazi erőltetett menetté vált. Megint feltorlódtunk, esély sem volt előzgetni, csak haladtunk szépen libasorban egymás után. Jobbra meredek lejtő, az út hiányos, keskeny és csúszós is. Rengeteg energiát kivett, hogy nem a saját tempómban mehettem és kegyetlen monoton volt az egész. Fáradtam éa eléggé nyűgös lettem. Megváltás volt innen kiérni, mégis a következő kilométerek nagyon monotonon teltek. Csak mentünk, túrtuk magunkat előre. Hiába, reggel 8 óta talpon voltam már, órák óta menetelés sok felfelével, és kb féltávnál jártunk csak. A Muflon itatónál persze megint rengeteg ember gyűlt össze, de normális frissítésre volt lehetőség, kicsit leülni is, tehát újult erővel tudtunk tovább menni a következő megterhelő lófingatóra, vagyis fel a Nagy-Szénásra. Akármennyire is felfelé, ezt a részt szerettem. Nagyon hangulatos volt látni az előttünk járókat a hegy tetején haladni, ahogy világítanak a fejlámpáikkal, s persze a kilátás is pazar. Jól voltam ismét. Segített a tudat, hogy a nehezén túl vagyunk. Sok van még hátra, de már nem lesz ennyi kaptató. Ez már a másik oldal, vagyis közelebb a célhoz, már szinte látni a végét. Valahogy a felén túl lenni mindig ezt az érzést adja. Innen már nincs megállás és valahogy mindig könnyebb haladni. Perbálra érve már teljesen biztos voltam ebben. A sörözőben toltunk egy zsíroskenyér szendvicset meleg teával és meg sem álltunk a célig.
Persze nem sok olyan túra van, ahol a végére ne lenne egy kis plusz szint még felfelé. Az anyácsapusztai EP után még várt ránk a Kakukk-hegy búcsúzóul. Jártam már erre korábban, ezért tudtam, mire számíthatunk. Épp pirkadt. Csodás látvány volt, hogy még fent volt a telihold, közben a Nap már vörösre festette a keleti oldalt.
Innen már hamar beértünk a célba Szomorra az általános iskola sportcsarnokába. Csak a tömeg. Kígyózott a sor az utolsó pecsétért. Szóval újabb legalább 10 perces sorban állás következett. De ezt is megcsináltuk!
Bent mindenhol fáradt emberek. Többen a földön aludtak. Nem kifejezetten a könnyű túrákhoz tartozik a Kitörés. Nem lehet félvállról venni, főleg, ha az időjárási körülmények nem ennyire kegyesek. Idén kifejezetten ideális körülmények voltak.
Összességében nagyon tetszett az egész. Különleges hangulatú, elgondolkodtató, kihívásokban gazdag éjszakai túra volt. Örülök, hogy teljesíthettem.