Kell egyfajta őrültség, vagy inkább elhivatottság ahhoz, hogy szinte minden esztendőt ugyanazzal a túrával nyisson az ember. Talán mégsem meglepő, hiszen a BUÉK 20 az egyik legjobban szervezett túra a Budai-hegységben.

Ezúttal ködös, borongós idő várta a túrázókat az Árpád-kilátónál. Fotó: Lakatos-Vyviora Anita

Ezúttal változtattam a korábbi évek stratégiáján. A nevezési idő végét céloztam be, hogy még lustálkodhassak kicsit. Ez alapvetően öngól egy népszerű túrán a Budai-hegységben. Természetesen parkolóhely alig akadt, viszont a nevezésnél senki sem állt előttem a sorban. A szilveszteri bulin elcsábított teljesítménytúraszűz hatossal még trécseltünk egy kicsit, majd belevágtam a 19,5 kilométeres távba.

A mögöttem hagyott tizenkét esztendőben folyamatosan faragtam a teljesítési időmből, ezért igyekeztem ezt a tendenciát folytatni. A korábbi legjobbamat, a 2:41-et terveztem 2:30 alá szorítani, ezért a lehető legtöbb részt kocogásra kalkuláltam be.

A sárga sáv lankái tökéletes bemelegítést nyújtanak, egészen az Újlaki-hegy és a Hármashatár-hegy lábáig. Szerencsére bőven fagypont alatti értéket mutatott a hőmérő higanyszála, így a nedves időben saras meredély megmászása különösebb kihívást nem jelentett. Ezen felbuzdulva voltam olyan bátor, hogy a Hármashatár-hegy csúcsáig kocogásra váltottam. Nem voltam túl taktikus Balázs, mert ezzel feleslegesen pazaroltam az energiámat. Fent az egyik legnagyobb Túrafüggő, Dienes Áron pecsételt, akinek a hidegben szó szerint az arcára fagyott a mosoly. Vagy az nem mosoly volt?

Megfagyott a levegő a Hármashatár-hegyen. Fotó: Lakatos-Vyviora Anita

Fenyőgyöngyéig egyhangú lejtmenetben előzgettem túrázók tömkelegét, majd meghajtottam az Árpád-kilátóhoz vezető emelkedőt is. Ez is öngól volt, de nem nagyon törődtem vele, mivel az Apáthy-szikláig bőven akadt lehetőség a regenerációra. A tavalyi ónos eső okozta kellemetlenséget ezúttal megúszva tökéletes terepen robogtam a Szalay Anitát felvonultató ellenőrzőpontig.

Ködbe burkolózott a budapesti táj. Fotó: Lakatos-Vyviora Anita

Eddig egészen jót mentem, egy óra nyolc perc alatt elértem a kiváló panorámával kecsegtető különleges sziklaformát. Nyomtam is tovább a lépcsőn, majd a lejtőn, hogy tartsam a terveimet. A Széher úti emelkedő sem a régi, sikerült könnyen leküzdeni. Az első lassulásom a zöld sáv Normafa felé vezető emelkedőjén támadt. Itt több olyan futó is lehagyott, akik nagyjából velem egy időben indultak. Az egyenesben sikerült újra erőre kapni. Az ezen a szakaszon elhelyezett ellenőrzőponton álltak előttem a legtöbben. Sokat várakoztam, ki is hűltem kicsit.

Szépjuhásznén át vezetett az út a Nagy-Hárs-hegyre. Gyűlölöm ezt az emelkedőt ezen a túrán, valószínűleg azért, mert gyenge vagyok hozzá. Nem akartam lassítani, mert eszembe jutott, hogy pár éve itt gyerekek röhögtek ki és szaladtak fel mellettem. Nagy nehezen végül felvonszoltam magam, s ha már felértem, a kilátóba is felmentem a tériszonyomat némiképp leküzdeni.

A Nagy-Hárs-hegyen magasló Kaán Károly-kilátó. Fotó: Lakatos-Vyviora Anita

Kettő óra kilenc perce haladtam ekkor, nagyjából éreztem, sikerül majd beérnem az előzetes tervek szerint. Nagy sebességgel rohantam le a hegyről, egészen addig, amíg a Hárs-hegy állomás mellett belerúgtam egy kőbe és alig tudtam kitámasztással elkerülni a parádés attrakciót, az orra esést. Ettől úgy begörcsölt a jobb vádlim, hogy legszívesebben ordítani tudtam volna. Gondoltam, egy kis futás majd jól helyrehozza, ezért óvatosabb üzemmódban folytattam a kocogást. 2:22-nél gyűjtöttem be a Nagy-réten a pecsétet Geritől, majd szélsebesen berobogtam a célba, ekkor már elég fancsali képet vágva. Ám megérte, mert 2:27:48-as idővel megdöntöttem a korábbi időmet.

Jól kifáradtam, talán erős tempót választottam, de ettől fogok fejlődni. Jövőre, a huszadik rendezésen találkozunk!