Az utóbbi két évben a Kitörés 25 túrákon vettem részt, idén viszont mindenképp ki akartam próbálni a 60 kilométeres távot. Nagyon tetszett a túra hangulata, a beöltözött pontőrök, a különleges háborús pecsétek, és kíváncsi voltam, mi mindenről maradtam le az előző években, amikor is a kisebbik távokat választottam.

A túra előtt úgy kalkuláltam magamban, hogy mivel körülbelül a Nagy-Szénásig ismerem a terepet – az utána lévő részen viszont még életemben nem jártam – célszerű lenne korán indulni, hogy biztos, ami biztos, legyenek még mögöttem bőven túrázók. Így a 16.30-as indulás mellett döntöttem, amihez már 16.00-kor ott kellett lennem a Várban, a Kapisztrán téren. A szokásos jó hangulat (és a hatalmas tömeg) idén is megvolt, így miután átverekedtem magam rajta, beálltam a 60-as táv előnevezettek sorába. Itt kiderült, hogy nem ártott volna feljegyeznem az előnevezéskor kapott sorszámot. Örültem volna, ha sorszámot beleírják a visszaigazoló emailbe is, mert így kénytelen voltam az okostelefonomon megkeresni az emailt, letölteni a nevezési listát, és végigbogarászni a neveket. Bár ezzel el is telt a sorbanállási idő is. A sima 60-as nevezésnél lévő pár ember hosszú sort látva, úgy éreztem, lehet jobban jártam volna, ha nem is nevezek elő.

Az előző évekhez hasonlóan most is hatalmas tömeg közepette mentünk le a Várból a Szél Kálmán térre, majd onnan fel a Diós-árkon át a Széchenyi-emlékmű irányába. Különbség az előző évekhez képest, hogy most mintha sokkal több német túrázó lett volna. Évek óta nem beszéltem már németül, de ezen az éjszaka annyi német szót hallottam, hogy a végére már előjött a nyelvtudásom, és a többségét értettem is. Szintén hasonlóan az előző alkalmakhoz, most is a Normafa síháznál kapcsolta fel a többség a lámpát, én is. Különbség viszont, hogy idén hatalmas sár és hatalmas köd volt az egész túrán. Mikor a zöld kereszten lépésben araszolva csúszkáltam a sárban úgy, hogy maximum fél méterre előre láttam, erősen megkérdőjeleződött bennem, hogy sikerülni fog-e a 25-ös táv (nem is beszélve a 60-asról). Aztán idővel kezdtem megszokni a dolgot, és a köd is némiképp alábbhagyott, úgyhogy hamar visszatértek a reményeim.

Csacsi-rétnél választhattam a német és a vöröskeresztes pecsét között, én a többséggel ellentétben a vörös kereszteset választottam, gondolván, hogy németből még úgyis lesz elég. Igazam is lett. Innen a piros sáv hosszan tartó emelkedője következett a János-hegyi kilátóig. Sárban inkább megyek felfele, mint lefele, úgyhogy én speciel nem bántam az emelkedős részt. A körülöttem lévő túrázók arckifejezéséből ítélve ők viszont nem pont így gondolták. Fent a kilátó előtt a szokásokhoz híven megkaptuk az oroszoktól a Sport szeletet és a sarló és kalapácsos vörös pecsétet. Innen lefele Szépjuhásznéra (szokásos sáros, csúszós utakkal), majd fel a Nagy-Hárs-hegyre. Nagyon hangulatosak volt szerintem az ellenőrzőpontokon lévő tábortüzek is.

A Hárs-hegyről lefele menet (ahogyan a figyelmeztetés is írta) a Bátori-barlangnál különösen csúszós volt az út. Őszintén szólva fogalmam se volt róla melyik a Bátori-barlang, de amint odaértünk, egyből tudtam, hogy ez az. Ezek után lassan leértünk Hűvösvölgyre, az első „forró tea pontra”, ami jelen esetben a lángosos bodega volt. Viszont akkora sor állt körülötte, hogy inkább lemondtam a forró teáról, és elindultam a sárgán az Újlaki-hegy irányába. Itt már nagyon csúszós volt a terep, de a derék német katonák figyelmeztetésének hála megtudtuk, hogy elterelték az útvonalat, és nem is kell felmenni a hegyre. Páran ezt nem hallották / nem tartották be, így különleges élményben volt részünk, amikor a hegyet megkerülve láttuk a csúcsról leereszkedő fényeket. Ugyan a megkerülő szakasz sem volt kevésbé sáros, de így viszonylag hamar elértünk a 25 kilométeres táv céljába, a Virág-nyeregbe. Előtte azonban még a puszta közepén forralt bort árultak (600 forint / 3 dl), ami valahogy nem egészen illett bele a II. világháborús hangulatba. Meleg étel gyanánt a szokásokhoz híven zsemlét, fasírtot, uborkát és forró teát kaptunk. Igazi katonaétel ez, és ahogy ott kint a sötét éjszakában a kőfalon ülve ettük, egy pillanatra teljesen bele tudtam magam képzelni az akkor katonák életébe. Bár nyilvánvalóan menetfelszerelésben és lövések közepette teljesen más lehetett ezt az utat végigcsinálni.

Innen a figyelmeztető leírás a kék sáv jelzés követését javasolta, de az előttem lévők mind a sárgán mentek, és éjszaka a ködös, sáros időben kevés kedvem volt önállóskodni. Nem volt egy jó döntés, mert olyan sáros és csúszós úton mentünk, hogy ott tényleg csak lépésben lehetett haladni. Ez nagyon elvette a kedvem az egésztől, szívem szerint itt feladtam volna a túrát, csak hát ugye ez az erdő közepén elég nehézkes. Ez volt a legnagyobb holtpontom az egész túrán. Egy örökkévalóság után ennek is vége lett, és lassan elérkeztünk az Alsó-Jegenye-völgybe, ahol egy újabb német pecsétet kaptunk. Mintha kicsit felül lett volna reprezentálva a német pecsétek (és katonák) aránya a túrán, kicsivel több magyar pecsétet és katonát is el tudtam volna viselni. Innen a sárga túrák ismerős útvonalát követve hamar elérkeztünk a Muflon itatóba, ahol ezúttal már a forró teát is megkóstoltam. Ismételten nagyon hangulatos volt az egész, ott ültem egy padon, körülöttem német katonák, háttérben német katonai dalok szólnak, én meg ott fáradtan szürcsölök egy pohár forró teát. Itt megint nagyon bele tudtam élni magam a helyzetbe, ezek azok a pillanatok, amiket az ember egyetlen másik túrán sem élhet át.

Innentől egy (számomra) kimondottan monoton szakasz következett, a Nagy-Szánáson, a Kutya-hegyen, a Fehér-úton és a Malom földeken keresztül a perbáli kocsmáig. Őszintén megvallva nagyon nem szeretem az éjszakai túrákat, számomra mindig extra nehézséget jelent úgy túrázni, hogy csak a nagy feketeséget látom magam körül, a tájból viszont semmit. És több órán át így gyalogolni szerintem mentálisan nagyon megterhelő, még ha előttem páran épp beszélgetnek, úgy azért némiképp elviselhetőbb. Szóval a perbáli kocsmában a forró tea mellé ettem egy zsíros kenyeret, és megittam az otthonról hozott energiaitalomat. Először a sörön gondolkodtam, de hát a katonák se ihattak szolgálatban, úgyhogy a katonás hangulat megőrzése érdekében inkább az energiaital mellett döntöttem. Ez nagy erőt adott az anyácsapusztai sárhegyeken, de a legnagyobb erőt a következő útjelző tábla adta: Anyácsapuszta 1,7 km, Szomor 6,7 km. Itt már közel volt a cél, és tudtam, hogy be is fejezem a túrát.

Ezt még ugyan az igen kemény Kakukk-hegyi emelkedők próbálták megakadályozni, de nem sok sikerrel, így a csúcson lévő sátorban még egy igazi Hitler hasonmást is láthattam. Megfelelő hajjal, és megfelelő bajusszal. Számomra ez volt a túra csattanója, rengetegen még fotózkodtak is vele. Lehet ez egyesek számára már soknak tűnik, de ott a hegytetőn, a cél előtt valahogy illet a hangulatba.

Innen már csak lefele vitt az út, egészen a szomori tornacsarnokba, ahol megkaphattam a jól megérdemelt kitűzőmet, oklevelet, felvarrómat, pecsétemet, virslimet és forró teámat. Szóval remekül éreztem magam, de itt ért a túra legkellemetlenebb emléke. A kedves szervezőktől a „Merre van a buszmegálló?” kérdésre azt a sokatmondó választ kaptam, hogy azt ők is szeretnék tudni, de valószínűleg valahol a templom környékén. Ez nem egy „noname” túra, a szervezők rengeteg erőfeszítést és munkát beletettek (korhű öltözetek, pecsétek, zene, különbuszok stb.), akkor azt nem szép egy ilyennel a végén elrontani. Gondolom nem először van Szomoron a túra célja, a buszmegálló hollétének azért illet volna utánanézni. Persze ez nem szegte kedvemet, és a szokásos taktikámat alkalmazva (kövessük az embereket), hamar meg is találtam, sőt még ülőhely is jutott, így vidáman (de megfáradva) ültem fel a 6.49-es buszra.

Összességében nagyon tetszett a túra, igazán hangulatos volt, kicsit beleélhette magát mindenki az akkori katonák helyzetébe, és pont erről szólt az egész. Arról, hogy kicsit gondoljon bele az ember, hogy milyen lehetett az akkori katonáknak hosszú órákon át menetelni a hidegben, milyen lehetett időnként megpihenni és meginni egy pohár forró teát, milyen lehetett katonadalokat énekelni és a többi. Az ellenpropagandával szemben erről szólt ez a túra, és nem arról, hogy bárki is bármilyen ideológiát népszerűsítene. Aki eljött, az láthatta is.

Pontozás

Itiner: Kortom: 9, Totesz: 9.

Útvonalválasztás: Kortom: 9, Totesz: 8.

Versenyközpont: Kortom: 9, Totesz: 7.

Szolgáltatások: Kortom: 10, Totesz: 9

Díjazás: Kortom: 10, Totesz: 9

Jelzések/szalagozás: Kortom: 9, Totesz: 9

Pontőrök: Kortom: 10, Totesz: 9

Ár/érték arány: Kortom: 9, Totesz: 10.

Összesen: 72,5 (Kortom: 75, Totesz: 70)