Tereppályafutásom első hivatalos trailversenyén indultam azzal a szándékkal, hogy visszanyerjem a régi formámat és sikeres legyen az NB-s felkészülésem. Ezen a zseniális futóeseményen olyan élményeket kaptam, hogy késztetést érzek a 2015-ös sorozat valamennyi eseményének abszolválására.

Fotó: Terepfutás.hu

A szeptemberi sportsérülésem miatti kihagyás eléggé lepusztított, ráadásul január végén az influenzajárvány is ledöntött a lábamról. Emiatt tartottam a versenytől. Persze a mögöttem élő pár év tereprutinja garancia volt a sikeres célbaérkezésre, de szenvedésre és fájdalmakra számítottam a mintegy 18 kilométer során.

Egy órával a rajt előtt érkeztem meg Telkibe. A rajtcsomagomat zökkenőmentesen, fél perc alatt megkaptam. Profi. A várakozás is hamar eltelt, ezt traccspartival töltöttem el. Időközben Vica is megérkezett, aki terepen életében először próbálta ki magát.

A rajtot követően szinte végig emelkedett az út az Anna vadászlakig. Megfogadtam, hogy egyetlen egyszer sem sétálok bele a távba, az összes emelkedőn futómozgást fogok kierőszakolni magamból. Nos, állítólag nem jelentett ez gondot eddig a pontig.

Szerencsére innen az első ellenőrzőpontig már nem állt előttem túl nagy szintemelkedés, így regenerálódtam és az izmaim erőre kaptak.  A Nagy-Kopasz meghódítása sem volt egy egyszerű feladat. Szenvedélyes csatát vívtam a Budai-hegység ezen pontjával, de én nyertem.

A csodálatos Tarnai-pihenő felé lehetett tempózni majdnem a Telki útig. Ezt ugye elkerülni a turistajelzés. Az Anna vadászlak második érintése előtt tudtam az emlékeimből (PMTT), hogy egy igen szívás mászás következik. Minden porcikám tiltakozott a kocogás ellen, de én hülye a fejembe vettem, hogy bármi áron kitartok az elképzeléseim mellett. A harmadik ellenőrzőpontot követően ez már kínosan rosszul érintett.

De megérte kitartani. Felértem az utolsó emelkedőn és máris ráfordultam a Telki felé vezető lejtőre. Nem nagyon tudtam a rajt utáni mászásra gondolni, mert a köves talajon koncentrálni kellett a testi épségemre. Fáradtan ez komoly feladatnak bizonyult. A végére ismét felgyorsultam és villámléptekkel értem el a műutat, majd a versenyközpontot.

Kegyetlenül elfáradtam, még ma is, azaz kedden is izomlázam van, de veszettül jól esett újra az erdőben lófrálni és azt csinálni, amit imádok. Az 1 óra 56 perces időmmel kifejezetten elégedett vagyok, hiszen 2,5 órás teljesítést tűztem ki előzetesen.

Nincs más hátra, mint előre: nevezni a következő Nyúlcipőbolt Trail és/vagy Terepfutás.hu eseményre.