A híd túl messze volt…

Nem is olyan könnyű az Alföldön túrázni, mint ahogy azt sokan gondolják. És az a bizonyos híd, az néha tényleg túl messze van. 

Péntek este hét óra körül találkoztunk a Népligetnél, ahonnan autóval vettük az irányt Szeged-Tápé felé. Szállásunk a rendezőség által ajánlott parókia volt. Érkezésünk után kipakoltunk, Márton Daniék megágyaztak, Tarnai Máté kicsit jobban megtöltötte az ágyát – később ez lett a szerencséje -, míg Széchenyi Geri és én csak jelzésképp a zsákunkat helyeztük az ágyhoz.

Nem volt túl későn ezért -is- inkább elmentünk megnézni Szegedet, illetve, ha már az utcában van vendéglátó hely, miért ne ihatnánk meg pár sört.  Megtörtént. A szállásra visszaérve lepődtünk meg azon, hogy valakik beköltöztek a helyeinkre. Kivéve Mátééra, mert ő ugyebár szétpakolt kicsit a fekhelyén. Dani és Anita végül osztozott egy idegennel, míg Geri és én is valakik mellett találtunk nem túl felüdítő pihenési lehetőséget.

Reggel ötkor fejlámpa villogásra és szatyorcsörgésre ébredtünk, majd kofolázás és pakolászás után átkocsikáztunk a rajtba nincs pont, nincs séta alapon.

Itt jöttek a következő meglepetések, Máté előnevezett, utalt, na azt nem találják, benevez még egyszer. Mikorra a helyi nevezéssel sorra kerültünk volna elfogyott a 90-es papír – mondjuk nem egy bő lére eresztett itiner. Végül hét körül elindultunk. Anita, Dani és Máté felvették a maguk kis tempóját, Gerivel mi inkább gyalogoltunk.

Az első EP durván 12 kilinél lehetett – minek írjanak ilyet az itinerre. Szolgáltatásképpen sportszelet és tea várt. Itt ért minket utol Lajos Dóri. Le is váltam róluk. Elhaladtunk Algyő mellett, majd át a 47. számú főút hídján – ez még nincs is olyan messze. Kis betonos úton baktattunk szinten Maroslele határáig, itt újra a gát saras, vizes, füves útja fogadott. Remek túra, elég jól magába tud merülni az ember. Önismereti gyakorlatok és mindenféle vádaskodó gondolatok – tuti nem vagyok normális, hogy ezért felkelek, utazok, nem alszok stb – közepette értem el következő pontot, illetve utol Csornai Eduékat. A ponton Tea, alma és víz járt.

Kis ücsörgés után menet tovább, a nagyjából 15 kilire levő Feketecsdárdai Gátőrházhoz. Kicsit reménykedtem, hogy ha már csárdáról van elnevezve, akkor van valami intézmény a közelében, és a változatos alföldi tájat meg tudom szépíteni egy, esetleg kettő korsó sörrel. Útközben megint elkezdtem dúdolni, hogy a “híd túl messze van, addig megunom magam, néha kell egy kis őrület…” szerintem mindenki örült nekem… Elhaladva a makói gázmezők mellett két hirtelen kanyar után feltűnt egy kisház. Igen sajnos, csak egy. Sör nincs, de tea meg csoki van. Közben felhívtam Gerit, hogy merre jár, a válasz a “gáton” – köszi, ezt gondoltam – aztán kiderült nincs túl jól, akkor jó, bevárlak.

45 perc ücsörgés után meg is érkezett, tényleg nem volt túl jól. Csoki, tea, kicsit jobb bőrbe rakta, na irány Makó, ott tuti lesz sör!

A maradék szakaszon elég rendesen belassultunk, közel négy óra volt a menetidő, illetve ránk is sötétedett. Beérve Makóra az amúgy is remek itiner még annyit se ért, mint a gáton. Szalagozás meg minek. Két helyi sráctól kérdeztem még a falu határában, merre van a gimi. Majd a már szembe jövő Dóri is megerősítette, hogy igen arra, jó úton járunk.

Az első szalagot az épületen láttuk meg, rácsavarodva a csatornára. Okos megoldás a krepp papír esős időben. Beértünk, mondtuk, hogy hát nekünk itt a vége, Geri nem bírná a maradék 30-at, én meg nem akarom otthagyni úgy, hogy rettentően szarul van. Oké, üljünk le, zsíroskenyér, mert a célszolgáltatás az Szeged. Ahha, és 60-as oklevélre adnak valamit ott? Hát azt nem, de itt meg nincs annyi kaja. Rövid magyarázás és ellenérvelés után csak hozzájutottunk a leveshez meg a télifagyihoz. Közben egy másik csapat is bejött. Ők viccelni próbáltak a szervezőkkel, hogy túl sűrűk az ellenőrzőpontok, mire letorkolta őket az egyikük, hogy persze, mert állandóan csalnak a túrázók. Ha itt valaki tud 90 helyett 65-öt menni, mutassa már meg legyen oly’ kedves, vendégem bármire.

Mindent összevetve, az Alföldet, mint tájegységet továbbra se sikerült a szívembe zárnom, de nagyon a túrát sem. Nem a nehézsége, sokkal inkább az emberi tényezők miatt.

Ezt olvastad már?