Valószínűleg óriási őrültség volt ilyen térdekkel elindulni tegnap. De még egy éjszaka ismét sokat segített rajta, már kezd emberi térdkalács formája lenni. Akárhogy is nézzük, „lábon kihordtam” a bajt és a gyógyulás útjára léptem, ma már térdvédő nélkül „repültem”.

Fotó: Gerhát Ádám

Reggel esett az eső, ráadásul sok munkám is feltorlódott, ezért még fél 11kor is a laptop klaviatúráját püföltem. Nem siettem, mert pihenőt adva a térdeimnek, csak laza 19 km volt a cél.

Az árvízvédelmi töltésen haladtam Apostagig, ahol betértem találomra a faluba, majd az országúton a jelzést is megtaláltam. Dunaegyházáig egy ideig a főút mellett, amit nagyon utálok, majd már kültéri erdős szakaszon. De az utolsó egy km a falu előtt mindenért kárpótolt, gyönyörű és idilli zöld ligetek, rendezett legelők különböző háziállatoknak, lenyűgözött a természet és az ember által alkotott építmények harmóniája.

A falu után egy fantasztikusan szép erdővel körülvett tisztásig minden rendben volt, utána teljesen eltűnt a jelzés. Először a továbbhaladás irányát sem találtam, alaposan körbejártam a rétet, mire találtam egy utat. Na innen, csak úgy megérzésre…

Amikor a kiválasztott gyalogos ösvényem egy végtelennek tűnő kelet felé tartó útban végződött, szintén megérzés alapján átvágtam egy durva bozótos területen és máris egy földúton találtam magam, ahol megjelent a sárga nyíl 200 méteren belül. Bingó!

Innen már fél órán belül a zarándokszállásomon találtam magam, ami a hendikepjét kivéve (négy km-re van Solt központjától) egy nagyon komfortos motel.

Egy egyébként nagyon finom napi menü és a meccs miatt bejöttem a városközpontba. Már a Sport Étteremben derült ki, hogy se busz, se taxi nincsen, mehetek vissza a vaksötétben a Földvári útra.

Tényleg mazochista vagyok…

A Magyar Zarándokút oldala a Túrablogon. Itt találod a szakaszok áttekintő lapját.