Nem gondoltam volna, hogy máris folytatni fogom az utamat, mert teljesen más volt tervben, de ismét bebizonyosodott, hogy az élet a legnagyobb rendező.

Fotó: Gerhát Ádám

Reggel a 2-es villamoson a HÉV megállóhoz közeledve két fiatal munkás beszélgetett mellettem:

„Olyan akna szag van!”

Mire a másik nagy bambán: „Taposóakna?”

Ebben a pillanatban úgy gondoltam, hogy visszafordulok, mert máris nagyon elfáradtam…

Ráckevén ismét szívesen „rácsatlakoztam” volna a pecsenyesütőre, de sajnos túl korán volt még, be kellett érnem a mennyei illattal.

A Duna-parti sétányon tovább haladva sajnos kiderült, hogy légvonalban már elhagytam a katolikus temetőt és visszafelé kellene mennem. Egy szerencsétlen tegnapi sportbaleset miatt nem voltam nagy formában, de csak egy pillanatra fordult meg a fejemben, hogy kihagyhatom János vitéz sírját és a ráckevei kálváriát. A kálvária eléggé elhanyagolt állapotban van, úgy látszik oda nem jutott eddig a 721 millából. Viszont láthattam Horváth Nepomuki János huszár alhadnagy sírját. Róla mintázta Petőfi a János vitézt.

Tegnap este annyira bekeményedett a térdem a sérülés után, hogy a lépcsőn is alig tudtam felmenni, vannak mégis csodák, mert 15 km megtétele után már újra hajlott a jobb térdem. Ráckeve után nyaralók minden mennyiségben, ez túl nagy dózis egy napra. Szinte észrevétlenül érkezés délután kettő környékén a Tassi-zsilip gyalogos hídjához. Ebéd és nagy pihenő a Pákász étteremben, már nagyon kellett, ugyanis szinte pihenő nélkül nyomtam le az első 20 km-t. Vegyes halászlét ettem, ami erősen közepes szintet képviselt, bár már megtanultam, hogy ha az újfehértói halászléhez viszonyítok, akkor mindig hatalmas csalódás fog érni.

A Tassi-zsilip. Fotó: Gerhát Ádám

Jóllakottan és cipőcsere után teljesen megújulva vágtam neki a szakasznak Dunavecséig, amit végig a gáton kellett volna teljesítenem. Az étterem utáni 500 méteren retro lakókocsi bemutató, valószínűleg már ezek nem fognak innen mozdulni és „ráijeszteni” az utakon a közlekedés további szereplőire.

Laza két km-es eltévedés ismét, bementem egy félszigetre és nagyon kellemetlen a felismerés, amikor egy horgászöbölbe érve nincs tovább. Nincs mese, a víz az úr!

A mellékágat megkerülve a földúton öt percenként ugrottak elém nyuszik és futottak rövid ideig előttem az úton, majd az erdőbe ismét beugorva jobbra vagy balra, azt hiszem hétig számoltam őket. A falu előtt idilli szakasz a gáton, bár nagyon agresszívan támadtak a szúnyogok, de a birkacsorda tudomást sem akart venni rólam, amikor elhaladtam mellettük.

Este hétkor érkeztem a dunavecsei zarándokszállásra, nagyon elégedett voltam a mai nap teljesítményével, ez volt ezen az úton a leghosszabb szakaszom. Üvegtérddel nem is olyan rossz…

A Magyar Zarándokút oldala a Túrablogon. Itt találod a szakaszok áttekintő lapját.