Hét éve, 2006-ban egyszer már nekivágtam a Kinizsi Százasnak, de Bányahegynél (72 km) sajnos fel kellett adnom. Idén újra megpróbálkoztam vele, és bíztam benne, hogy a jobb felszerelés és a több túrázási tapasztalat segítségével végig tudok menni a távon.
Kilátás a Kevélyről. Fotó: Kőrössy Tamás
A túrára gondosan felkészültem, egész héten igyekeztem sokat aludni, előző nap pedig még egy 32 centiméteres pizzát is megettem. Vittem magammal előre felvágott almát, csokikat, szendvicseket, üdítőt és egy energiaitalt is. Rétegesen öltözködtem: technikai póló, pulóver és egy vékony széldzseki. Szerencsére az időjárás is kegyes volt, kellemes hűvös levegő és minimális eső várt ránk a túrán. Egyszóval úgy éreztem, hogy teljesen felkészült vagyok, és most vagy soha érzéssel indultam neki a Kinizsi Százasnak. 6:35-kor érkeztem Békásmegyerre (6:30-tól lehetett nevezni). Már előre felkészültem a hosszú sorbaállásra, de őszintén bevallom, azért ilyen hosszú sorra nem számítottam. Érdekes, hogy mennyit számít egy márkanév, ugyanis nem hinném, hogy egy olyan túrára, ahol méretre és grammra meghatározott papírra írt orvosi igazolás kell az előnevezéshez, ahol gyakorlatilag nem adnak semmilyen ellátást a 3000 forintos nevezési díjért cserébe, ahol végig embertömeg van, ennyi ember nevezne, ha nem Kinizsi Százasnak hívnák a túrát.
Sor a nevezésnél. Fotó: Kőrössy Tamás
A szervezők dicséretére legyen mondva, hogy ez a végeláthatatlan sor nagyon gyorsan haladt (rengeteg asztalnál lehetett nevezni az iskolában, és minden precízen meg volt szervezve), így 45 perccel később, 7:20-kor már el is rajtolhattam. Kicsit olyan osztálykirándulás hangulata volt az egésznek, ahogy tömött sorokban haladtunk felfele a Kevélyre.
Felfelé a Kevélyre. Fotó: Kőrössy Tamás
Ez volt az első olyan túrám, ahol percre pontosan komolyan vették a szintidőt, így bevallom, eléggé stresszelt a dolog, hogy jó sebességet válasszak, amit egyrészt tartani is tudok, másrészt elég is lesz a szintidőre. Úgy számoltam, hogy 4,2 km/h-s átlagsebesség kellene, de mivel időnként azért pihenőt is kell tartani, és éjszaka lassabban lehet haladni, olyan 4,5 km/h-t terveztem menni. A tömeges túrák hátránya sajnos az, hogy az ember akaratlanul is sodródik a tömeggel, így én is jóval gyorsabb tempóban haladtam, mint ahogy terveztem. Így aztán gyorsan felértem a Kevélyre, ahol meseszép kilátás fogadott.
Meseszép kilátás. Fotó: Kőrössy Tamás
Innen leereszkedtünk a Csobánkai műútra, a lejtőkön időnként kisebb kocogásba is belekezdtem, amire szükség is volt, mert elég gyakran kellett előzgetni a nagy tömegben. Sajnos már itt éreztem egy kisebb fájdalmat a bal bokámban és a jobb térdemben, ami az idő múlásával szép lassan felerősödött. A Szent-kúti elágazásnál áttértünk a zöld sáv jelzésre, és nemsokára megérkeztünk az első ellenőrzőpontra, a Hosszú-hegyre. Döbbenten néztem az órára, ugyanis öt km/h feletti átlagsebességgel haladtam eddig. Úgy gondoltam, hogy nem is lesz ez baj, mert akkor a későbbiekre marad időm bőven, és nem kell azon stresszelnem, hogy beérek-e vajon időben. Nem sokkal később az egyik műútnál egy nagyon kedves hölgy árult gyümölcslevet, decijét 35 forintért. Gyorsan meg is ittam belőle három decit, jól esett nagyon. Sajnos a túra további részében sehol sem találkoztam legalább megközelítően ennyire korrekt árakkal. Ezt követően lassan elértük a Pilist, ami félelmetesen magasodott elénk.
Irány a Pilis! Fotó: Kőrössy Tamás
A szervezők nem győzték elég helyre kiírni, hogy senki ne vágja át a szerpentineket, de nem is volt szándékunkban. Az idő itt meglehetősen lassan telt, de a végtelen hosszúnak tűnő szerpentinek is csak elfogytak egyszer, és felértünk a második ellenőrzőpontra, a Pilis-nyeregbe. Itt egy komoly büfé és túrabolt fogadott minket, ahol szinte mindent lehetett venni. Üdítőt, csokit, szendvicset, túracipőt, fejlámpát, esőkabátot, egyszóval aki valamit otthon hagyott, annak itt lehetősége volt pótolni.
Második ellenőrzőpont: Pilis-nyereg. Fotó: Kőrössy Tamás
Ezt követően a Kétágú-hegy következett, majd rátértünk a kék sáv jelzésre, és azon mentünk be Kesztölcre. Itt (ahogy a korábbi évek túrabeszámolóiban is olvastam) egy nagyon kedves ember házánál ingyen kaphattunk vizet a slagból, úgyhogy fel is töltöttem az egyik kiürült félliteres üvegemet.
Beérkezés Kesztölcre. Fotó: Kőrössy Tamás
Kesztölc után Dorog következett, itt viszont egy gyors futózápor elkapott bennünket. Mivel esőkabátom nem volt (csak a széldzseki, aminek nincs kapucnija) így beálltam egy fa alá, amíg enyhül az eső. Szerencsére öt perc alatt vége is lett, így haladhattam tovább a Nagy-Gete irányába. Nem volt sima az út, de nagy sokára csak felértem, ahonnan szintén gyönyörű kilátást nyílt a környékre. Itt még mindig öt km/h körüli átlagsebességem volt, éreztem, hogy talán meglehet a túra.
Harmadik ellenőrzőpont: Nagy-Gete. Fotó: Kőrössy Tamás
Ez az érzés sajnos nem tartott sokáig, mert a Getéről levezető köves és rendkívül meredek rész alaposan kikészítette a térdemet. Hegyes-kő nem volt vészes, utána viszont a Tokodi pincéknél volt lehetőség egy kis frissítésre. Nagyon finom zsíros kenyér, uborka és friss víz fogadta az ideérkezőket, ráadásul teljesen ingyen. Jól esett nagyon.
Frissítőpont a Tokodi pincéknél. Fotó: Kőrössy Tamás
A Kőszikla meredek emelkedői már kevésbé estek jól, és mire eléreztem Mogyorósbányára komoly dilemmába kerültem. Egyfelől legbelül már éreztem, hogy fájó bokámmal és térdemmel nem tudom végigmenni a maradék 48 kilométert (pedig körülbelül két óra pluszban voltam a szintidőhöz képest) és talán közlekedésileg ez a legjobb kiszállási pont, másrészt viszont nagyon szerettem volna megcsinálni a túrát, és nem akartam feladni. Végül hosszas gondolkodás után (egy szendvics és egy banán elfogyasztása közben) arra az elhatározásra jutottam, hogy folytatom, noha ezután egy körülbelül 800 méter szintemelkedéses 20 kilométeres szakasz következett Bányahegyig.
Mogyorósbánya, Kakukk söröző. Fotó: Kőrössy Tamás
Először az Öreg-kőre mentünk fel (itt volt egy feltételes ellenőrzőpont), majd elérkeztünk Péliföldszentkeresztre, a forráshoz, a Bányahegy előtti utolsó vízvételi lehetőséghez. Itt kicsit megpihentem, és lelkileg felkészültem a rám váró kemény emelkedőkre.
A péliföldszentkereszti forrásnál. Fotó: Kőrössy Tamás
Néhány kisebb emelkedő, majd lejtő után elérkeztünk a Bajóti műútra, ahol ha hoztam volna magammal Multinavigator szórólapját a Pilis-nyeregből, kaphattam volna ingyen fröccsöt vagy üdítőt. Erre legközelebb (ha jövök egyáltalán 🙂 ) majd figyelek. Illetve itt megint felbukkant a hotdogos ember, akitől a hotdogok mellett még jégkását is lehetett vásárolni. Sajnos nem voltam túl jó állapotban, így itt is elmaradt a híres hotdog megkóstolása. Kicsit később megérkeztünk Pusztamarótra, a pihenőhelyhez, ahonnan már csak hét km volt Bányahegy. Ez a hét kilométer viszont pokoli lassan telt, és már nem csak az emelkedők és a lejtők, hanem a sík terep is komoly fájdalmakat okozott a térdemnek és a bokámnak. Itt már tudtam, hogy sajnos fel kell adnom a túrát, ha nem akarok hosszabb időre lesérülni (és nem akartam, hisz két hét múlva NB II-es túra). Jó másfél óra múlva fel is érkeztem Bányahegyre, ami a hét évvel ezelőttihez hasonlóan, idén is a túrám végpontja volt. Pedig már csak 28 kilométer és 500 méter szint lett volna hátra és volt még nyolc és fél órám. Sajnáltam nagyon, pedig most itt lett volna az esély megcsinálni a Kinizsi Százast.
A Bányahegyen. Fotó: Kőrössy Tamás
Végül dupla autóstoppal lejutottam Tardosra, majd Piliscsabára, ahova a szüleim már értem tudtak jönni kocsival (itt is köszönöm mindenkinek a fuvart). Az autóút során folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy mit csinálhattam volna másképp. Talán ha nem foglalkozom a szintidővel és lassabban megyek, többet pihenek és nyújtok, akkor ment volna? Talán, ha nem egyedül megyek, akkor nem adom fel olyan „könnyen”? Talán ha több csokit vagy energiaitalt viszek, az segített volna? Talán ha erősebb vagyok fejben, akkor végig tudtam volna menni? Vagy egyszerűen csak a sors akarta így, hogy megint Bányahegy legyen a végállomás? Nem tudom.
Hét éve és most. Fotó: Kőrössy Tamás
Összességében nagy élmény volt a túra. A nagy tömeg adott egy közösségi élményt, jó volt érezni, hogy mindannyian egy célért vagyunk itt, hogy megcsináljuk ezt a túrát. Sajnálom, hogy végül nem sikerült, de az utolsó 10 kilométert leszámítva nagyon jól éreztem magam, és rengeteg hasznos tapasztalatot gyűjtöttem a későbbiekre (például felesleges a sok szendvics, egy idő után úgysem vagyok képes megenni, inkább csoki vagy alma kell). Annyit azért el kell mondanom a teljesség kedvéért, hogy nekem a Piros 85 (az volt ehhez hasonló távolságú túra) sokkal jobban tetszett. A sok ellenőrzőpont, a rendkívül jó ellátás, a kevésbé szoros szintidő sokkal élvezetesebbé tette a túrát, jobban is bírtam sokkal, pedig ott 300 méterrel több szint volt 15 kilométerrel kevesebb terepen.
A legfontosabbat viszont a végére hagytam. Őszintén gratulálok Jeremcsuk Istvánnak (és természetesen kísérőjének Kimmel Péternek), aki a Kinizsi Százas első vak teljesítője 22:34-es idővel. Én már másodjára is megtapasztaltam, hogy milyen nehéz ez a túra, ezért tényleg jár nekik a maximális elismerés és tisztelet.
(Kortom)