Virág Benedek 35

Virág Benedek 35
Talán nem kockáztatok sokat azzal a kijelentéssel (bár még néhány túra hátravan ebből az évből), hogy nálam ez volt az Év Teljesítménytúrája. Sőt, most hogy végiggondolom az eddigi túráimat, talán egyetlenegyszer sem éreztem magam annyira jól, mint ezen. A túraszervezés minden szegmensében (ellátás, itiner, útvonal, pontőrök, egyediség, mögöttes tartalom) kimagasló teljesítményt nyújtottak, de kezdjük az egészet a legelejéről. Reggel 7.02-re értem a Gellért-hegyen található Sziklatemplomhoz, ahonnan 7.08-kor már el is rajtolhattam. Ebből már az is kiderült, hogy a rajtoltatás nagyon profin, és nagyon gyorsan zajlott.
Az itiner pedig egész egyszerűen kitűnő volt: színes, jó anyagú és részletes leírású (komolyan mondom, szinte az összes kanyar és útkereszteződés benne volt). Mivel ez alapvetően egy zarándoklat volt, így a túrát áthatotta a vallásos tartalom, de véleményem szerint pont megfelelő mértékben. Akit nem érdekelt, arra nem akarták ráerőltetni. Az itinerben minden ellenőrzőpontnál voltak elgondolkodtató írások (idézetek, versek, kisebb történetek), és ehhez kapcsolódó kérdések is, úgyhogy túrázás közben sem unatkoztam, igyekeztem végiggondolni ezeket. A Sziklatemplomtól a Gellért-hegy mentén haladtunk a Filozófiai kert irányába, eközben pedig nagyszerű kilátás nyílt a reggeli városra és az Erzsébet-hídra.
A Filozófiai kertből szintúgy nagyon szép kilátás nyílt a városra. Itt volt a túra első tájékozódási pontja. Fontos megjegyezni, hogy ezek nem ellenőrzőpontok (itt nem is kaptunk pecsétet), hanem kisebb állomások, ahol mindig valami érdekes, elgondolkodtató esemény várja az odaérkezőket. Itt például volt egy szép hosszú lista, hogy mit viszek magammal a lelki hátizsákomban, és akinek kedve volt (nyilván nem volt kötelező), odaírhatta amit gondolt, vagy behúzhatott egy strigulát, hogyha volt már olyan a listán. Én is behúztam párat, és miután megkérdeztem, hogy le lehet-e fényképezni, és igen választ kaptam, gyorsan csináltam is egy fotót róla.
Tovább folytatva utamat áthaladtam a Vérmezőn (ismerős volt a hely a múlt heti Dűlőkeresztelő 33 túrából), majd pedig elértem a városmajori templomot. Ez szintén egy tájékozódási pont volt, úgyhogy pecsét nem, de érdekes esemény várt minket. Volt egy asztal tele kisebb kövekkel, és fel lehet venni egyet, hogy felvigyük a meredek utakon a Normafára. Ezek a kövek az életben hordozott terheket szimbolizálták, úgyhogy itt is kitűnően el lehetett gondolkodni az embernek a saját életén, és talán jobban megismerni önmagát. Itt is megkérdeztem, és itt is engedték, hogy fényképezzek.
Ezután egy elég meredek szakasz következett, elértem az 59-es villamos végállomását, majd a Diós-árkon kellett egy jó hosszú szakaszon felmennem. Ez a szakasz bizony elég kemény volt, mert ugyan hatalmas emelkedők nem voltak, de több kilométeren át kellett egyenletes tempóban emelkedni. Innentől kezdve már a Mária-út jelzéseit kellett követni (most éppen a lilát) egészen a túra végéig. Az első tényleges ellenőrzőpont a Kútvölgyi Kápolna volt, ahol a pecsét mellé egy üveg gyógyvizet és egy kis medált is kaptunk. A víz nagyin jól jött, mert eléggé megszomjaztam felfelé jövet. Az itinerben pedig a megfelelő szakaszt átolvasva a következő ellenőrzőpontig elgondolkodhattam azon, hogy átvitt értelemben mire szomjazom az életem során.
Ismét emelkedők, de közben érintem a sárga kagyló turistajelzést is (az itinerből kiderült, hogy ez a Lébény és a Santiago de Compostela közötti Szent Jakab zarándokút jele). Hiába az ember minden túrán tanul valami újat. Kis idő múlva elhaladtam a Normafa büfé mellett (majdnem vettem is egy rétest magamnak), és elértem a Szent Anna-kápolnát. Kicsit meg is lepődtem, hogy annak ellenére, hogy milyen sokszor voltam már a Normafánál, itt még sosem jártam. Itt egy fa tövében letehettük a Városmajortól „felcipelt” kövünket, és a pecsét mellé húzhattunk a dobozból egy bibliai idézetet. Hogy mit húztam azt nem árulom el, de igencsak sikerült elgondolkodtatnia. Az ellenőrzőpont mellett egy kis „terülj-terülj asztalkám” fogadott minket, volt ott minden: tea, kávé, tej és pogácsa is. Nagyon örültem ennek, gyorsan el is fogyasztottam egy kávét két pogácsa társaságában. Végre egy olyan teljesítménytúra, ahol még kávézhatok is. Már itt nagyon elégedett voltam az egész túrával.
Ezután elértem a János-hegyet (annyira jóllaktam, hogy még főtt kukoricázni se volt kedvem), majd pedig onnantól kezdve már a kék Mária-út jelzései mentén haladtam Szépjuhászné felé. Ott jobbra elfordultam, és elérkeztem a budaszentlőrinci pálos kolostor romjaihoz. Már másodszorra éreztem azt, hogy annak ellenére, hogy rengetegszer voltam már erre, ezt a helyet még egyszer sem láttam. Úgyhogy ismét ki kell emelnem, hogy a túra annak ellenére, hogy ismert útvonalon haladt végig, mégis tudott új helyeket mutatni. A romoknál finom alma, keksz és szörp várt bennünket, valamint egy újabb kifüggesztett elgondolkodtató idézet: „Csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy abban, hogy amit mondasz, szebb, mint a csend.”.
Itt az itiner azt javasolta, hogy a következő ellenőrzőpontig igyekezzünk csendben maradni (ami mivel egyedül túráztam nem volt nehéz), és figyeljünk az erdőre, valamint saját magunkra. Én elvégeztem ezt a gyakorlatot is, egyrészt nagyon élveztem, másrészt pedig szerintem így volt teljes a túra. A Hárs-hegyet megkerülve eljutottam Máriaremetére, ahol a szinte végtelen hosszúnak tűnő Zsíroshegyi-úton is végigmentem. Végül az Egres utcát elérve egy kisebb emelkedő után megérkeztem a máriaremetei kegytemplomhoz. Itt két újabb kifüggesztett idézet várt minket: „Add hogy lássak!” és „Ragyogd be szívem sötétségét…”. A látásról szóló idézetnek (mint az itinerből megtudtam) az volt az apropója, hogy itt egy asszony a Mária-kép előtt imádkozva visszanyerte a látását. A pecsét, a szörp és a sütemény mellett elgondolkodhattunk azon is, hogy a mi látásunkat mi homályosítja el az életünk során, és hogy mik az igazán fontos, és mik a kevésbé fontos dolgok. Ez volt a túra 20. kilométere, eszembe is jutott, hogy szervezhettek volna ideáig is egy túrát, kezdő túrázóknak biztosan kevésbé lett volna ijesztő a 20 km-es táv, mint a 35.
Innen körülbelül 4 kilométerre volt a következő ellenőrzőpont a solymári vár. Az itinernek hála szerencsésen odaértem, bár volt egy szakasz, ahol nem a Mária-úton kellett menni, de szerencsére rendesen kiszalagozták (mint mindenhol máshol az egész túrán), így ott sem tévedtem el. Ezután felmentem a várba. Rendhagyó alkalom volt ez, hiszen most először sétáltam be a kapun keresztül a várba. A kapu fölött a következő idézet volt kifüggesztve: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé”. Nagyon megragadott ez a mondat is. A várban a pecsét mellé kaptunk egy Sport szeletet is, ráadásul mikor kibontottam, láttam a csomagolásán, hogy nyertem még egyet. Nem is lehetett volna már jobb ez a mai nap. Ismét kinyitottam az itinert, és elolvastam az ide vonatkozó elgondolkodtató kérdést, mégpedig, hogy az Úr a hívők vára, és hogy mikor tapasztaltam meg eddigi életemben a Gondviselést. Ezen elgondolkodva indultam el a 10 km-re fekvő cél, a csobánkai Cserkészpark felé.
Egy kicsit egyhangú szakasz következett, de itt várt a túra második igazán kemény emelkedője. Ráadásul 30 km után már eléggé fáradt is voltam, de azért viszonylag jó sebességgel sikerült végigmennem rajta. Érintettem a Kevély körüli kevergésről már ismert Jenői-tornyot. Az út nemsokára ketté ágazott, elvált egymástól a 35 és a 70 km-es túra. Én a 35km-esen folytattam tovább utamat, így letértem a már jól megszokott Mária-útról, és a kék, sárga, majd a piros sávot követve megérkeztem Csobánkára. Nagyon tetszett, hogy az utolsó 1 km-en különböző motiváló táblák is vártak minket: még 500 méter, még 300 méter, még 100 méter stb. Végül beértem a célba, egész pontosan 7 óra 10 perc alatt tettem meg a 34, 5 km/es utat, ami 4,8 km/h-s átlagsebességet jelent. Nem is rossz. Természetesen nem maradhatott el a gratuláció, kézfogás, oklevél, kitűző (csak 70 km-es volt), és a zsíros valamint a lekváros kenyér sem. A célba a következő kép várta a beérkezőket.
A rajz megértéshez nem árt elolvasni az itinert. Le van benne írva egy kisebb történet, hogy az emberekben két farkas háborúzik egymással. Az egyik a jót (vidámság, jókedv, hűség, békesség), a másik pedig a rosszat (irigység, harag, kapzsiság, bánat) testesíti meg. Kérdés pedig, hogy melyik farkas fog győzni. A válasz pedig az, hogy amelyiket tápláljuk. Véleményem szerint ez is egy tanulságos történet. A célban pólót is lehetett vásárolni elég jutányos áron, én pedig (mivel nagyon tetszett a túra) vettem is egyet, gondolván, hogy legalább ennyivel támogassam őket, ha már ilyen jó kis túrát sikerült szervezniük.
Összességében ebben az évben nekem ez a túra tetszett a legjobban. Az ellátás kimagaslóan jó volt (kávé, tea, szörpök, pogácsa, gyógyvíz, keksz, alma, süti, Sport szelet, zsíros kenyér, lekváros kenyér) és a pontőrök is nagyon kedvesek voltak (pl. megkérdezték, hogy milyen szörpöt kérek, mentes vagy szénsavas vízből stb.). A túraútvonal ugyan ismerős helyeken ment végig, de mégis tudott újat mutatni számomra (Szent Anna kápolna, budaszentlőrinci kolostor romjai). Tetszett nagyon, hogy volt mondanivalója a túrának, volt valami mögöttes tartalma (hasonlóan a Kitörés túrákhoz, csak ott politikai, itt pedig vallási). Végezetül pedig még egy kérdőívet is kitöltettek velünk, ahol többek között rákérdeztek arra is, hogy mi tetszett és mi nem a túrában. Ezt előtte szóban is megtették egyébként. Véleményem szerint pedig ez a siker egyik kulcsa, a visszacsatolás, hogy érdekli őket a túrázók véleménye, megfogadják ezeket, és így igyekeznek évről évre javulni, fejlődni. Nagyon elégedett voltam, és biztos, hogy jövőre is jönni fogok, csak akkor már a 70 km-es távra (nagyon sajnálom, hogy így most lemaradtam például az éjszakai kompozásról stb.).

Talán nem kockáztatok sokat azzal a kijelentéssel (bár még néhány túra hátravan ebből az évből), hogy nálam ez volt az Év Teljesítménytúrája. Sőt, most hogy végiggondolom az eddigi túráimat, talán egyetlenegyszer sem éreztem magam annyira jól, mint ezen. A túraszervezés minden szegmensében (ellátás, itiner, útvonal, pontőrök, egyediség, mögöttes tartalom) kimagasló teljesítményt nyújtottak, de kezdjük az egészet a legelejéről. Reggel 7.02-re értem a Gellért-hegyen található Sziklatemplomhoz, ahonnan 7.08-kor már el is rajtolhattam. Ebből már az is kiderült, hogy a rajtoltatás nagyon profin, és nagyon gyorsan zajlott.

 

Az itiner pedig egész egyszerűen kitűnő volt: színes, jó anyagú és részletes leírású (komolyan mondom, szinte az összes kanyar és útkereszteződés benne volt). Mivel ez alapvetően egy zarándoklat volt, így a túrát áthatotta a vallásos tartalom, de véleményem szerint pont megfelelő mértékben. Akit nem érdekelt, arra nem akarták ráerőltetni. Az itinerben minden ellenőrzőpontnál voltak elgondolkodtató írások (idézetek, versek, kisebb történetek), és ehhez kapcsolódó kérdések is, úgyhogy túrázás közben sem unatkoztam, igyekeztem végiggondolni ezeket. A Sziklatemplomtól a Gellért-hegy mentén haladtunk a Filozófiai kert irányába, eközben pedig nagyszerű kilátás nyílt a reggeli városra és az Erzsébet-hídra.

A Filozófiai kertből szintúgy nagyon szép kilátás nyílt a városra. Itt volt a túra első tájékozódási pontja. Fontos megjegyezni, hogy ezek nem ellenőrzőpontok (itt nem is kaptunk pecsétet), hanem kisebb állomások, ahol mindig valami érdekes, elgondolkodtató esemény várja az odaérkezőket. Itt például volt egy szép hosszú lista, hogy mit viszek magammal a lelki hátizsákomban, és akinek kedve volt (nyilván nem volt kötelező), odaírhatta amit gondolt, vagy behúzhatott egy strigulát, hogyha volt már olyan a listán. Én is behúztam párat, és miután megkérdeztem, hogy le lehet-e fényképezni, és igen választ kaptam, gyorsan csináltam is egy fotót róla.

„Te kit, mit viszel magaddal a lelki hátizsákodban?”

Tovább folytatva utamat áthaladtam a Vérmezőn (ismerős volt a hely a múlt heti Dűlőkeresztelő 33 túrából), majd pedig elértem a városmajori templomot. Ez szintén egy tájékozódási pont volt, úgyhogy pecsét nem, de érdekes esemény várt minket. Volt egy asztal tele kisebb kövekkel, és fel lehet venni egyet, hogy felvigyük a meredek utakon a Normafára. Ezek a kövek az életben hordozott terheket szimbolizálták, úgyhogy itt is kitűnően el lehetett gondolkodni az embernek a saját életén, és talán jobban megismerni önmagát. Itt is megkérdeztem, és itt is engedték, hogy fényképezzek.

„Milyen terhet cipelsz?”

Ezután egy elég meredek szakasz következett, elértem az 59-es villamos végállomását, majd a Diós-árkon kellett egy jó hosszú szakaszon felmennem. Ez a szakasz bizony elég kemény volt, mert ugyan hatalmas emelkedők nem voltak, de több kilométeren át kellett egyenletes tempóban emelkedni. Innentől kezdve már a Mária-út jelzéseit kellett követni (most éppen a lilát) egészen a túra végéig. Az első tényleges ellenőrzőpont a Kútvölgyi Kápolna volt, ahol a pecsét mellé egy üveg gyógyvizet és egy kis medált is kaptunk. A víz nagyin jól jött, mert eléggé megszomjaztam felfelé jövet. Az itinerben pedig a megfelelő szakaszt átolvasva a következő ellenőrzőpontig elgondolkodhattam azon, hogy átvitt értelemben mire szomjazom az életem során.

„VALAKI vár RÁD odabent”

Ismét emelkedők, de közben érintem a sárga kagyló turistajelzést is (az itinerből kiderült, hogy ez a Lébény és a Santiago de Compostela közötti Szent Jakab zarándokút jele). Hiába az ember minden túrán tanul valami újat. Kis idő múlva elhaladtam a Normafa büfé mellett (majdnem vettem is egy rétest magamnak), és elértem a Szent Anna-kápolnát. Kicsit meg is lepődtem, hogy annak ellenére, hogy milyen sokszor voltam már a Normafánál, itt még sosem jártam. Itt egy fa tövében letehettük a Városmajortól „felcipelt” kövünket, és a pecsét mellé húzhattunk a dobozból egy bibliai idézetet. Hogy mit húztam azt nem árulom el, de igencsak sikerült elgondolkodtatnia. Az ellenőrzőpont mellett egy kis „terülj-terülj asztalkám” fogadott minket, volt ott minden: tea, kávé, tej és pogácsa is. Nagyon örültem ennek, gyorsan el is fogyasztottam egy kávét két pogácsa társaságában. Végre egy olyan teljesítménytúra, ahol még kávézhatok is. Már itt nagyon elégedett voltam az egész túrával.

Ne vidd tovább a terhedet, Ő letörli minden könnyedet

Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok, és terheket hordoztok.
Én fölüdítelek titeket.

Ezután elértem a János-hegyet (annyira jóllaktam, hogy még főtt kukoricázni se volt kedvem), majd pedig onnantól kezdve már a kék Mária-út jelzései mentén haladtam Szépjuhászné felé. Ott jobbra elfordultam, és elérkeztem a budaszentlőrinci pálos kolostor romjaihoz. Már másodszorra éreztem azt, hogy annak ellenére, hogy rengetegszer voltam már erre, ezt a helyet még egyszer sem láttam. Úgyhogy ismét ki kell emelnem, hogy a túra annak ellenére, hogy ismert útvonalon haladt végig, mégis tudott új helyeket mutatni. A romoknál finom alma, keksz és szörp várt bennünket, valamint egy újabb kifüggesztett elgondolkodtató idézet: „Csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy abban, hogy amit mondasz, szebb, mint a csend.”.

„Csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy abban, hogy amit mondasz,
szebb, mint a csend.”

Itt az itiner azt javasolta, hogy a következő ellenőrzőpontig igyekezzünk csendben maradni (ami mivel egyedül túráztam nem volt nehéz), és figyeljünk az erdőre, valamint saját magunkra. Én elvégeztem ezt a gyakorlatot is, egyrészt nagyon élveztem, másrészt pedig szerintem így volt teljes a túra. A Hárs-hegyet megkerülve eljutottam Máriaremetére, ahol a szinte végtelen hosszúnak tűnő Zsíroshegyi-úton is végigmentem. Végül az Egres utcát elérve egy kisebb emelkedő után megérkeztem a máriaremetei kegytemplomhoz. Itt két újabb kifüggesztett idézet várt minket: „Add hogy lássak!” és „Ragyogd be szívem sötétségét…”. A látásról szóló idézetnek (mint az itinerből megtudtam) az volt az apropója, hogy itt egy asszony a Mária-kép előtt imádkozva visszanyerte a látását. A pecsét, a szörp és a sütemény mellett elgondolkodhattunk azon is, hogy a mi látásunkat mi homályosítja el az életünk során, és hogy mik az igazán fontos, és mik a kevésbé fontos dolgok. Ez volt a túra 20. kilométere, eszembe is jutott, hogy szervezhettek volna ideáig is egy túrát, kezdő túrázóknak biztosan kevésbé lett volna ijesztő a 20 km-es táv, mint a 35.

„Add hogy lássak!”

„Ragyogd be szívem sötétségét…”

Innen körülbelül 4 kilométerre volt a következő ellenőrzőpont a solymári vár. Az itinernek hála szerencsésen odaértem, bár volt egy szakasz, ahol nem a Mária-úton kellett menni, de szerencsére rendesen kiszalagozták (mint mindenhol máshol az egész túrán), így ott sem tévedtem el. Ezután felmentem a várba. Rendhagyó alkalom volt ez, hiszen most először sétáltam be a kapun keresztül a várba. A kapu fölött a következő idézet volt kifüggesztve: „Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé.”. Nagyon megragadott ez a mondat is. A várban a pecsét mellé kaptunk egy Sport szeletet is, ráadásul mikor kibontottam, láttam a csomagolásán, hogy nyertem még egyet. Nem is lehetett volna már jobb ez a mai nap. Ismét kinyitottam az itinert, és elolvastam az ide vonatkozó elgondolkodtató kérdést, mégpedig, hogy az Úr a hívők vára, és hogy mikor tapasztaltam meg eddigi életemben a Gondviselést. Ezen elgondolkodva indultam el a 10 km-re fekvő cél, a csobánkai Cserkészpark felé.

„Elég neked az én kegyelmem, mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé.”

Egy kicsit egyhangú szakasz következett, de itt várt a túra második igazán kemény emelkedője. Ráadásul 30 km után már eléggé fáradt is voltam, de azért viszonylag jó sebességgel sikerült végigmennem rajta. Érintettem a Kevély körüli kevergésről már ismert Jenői-tornyot. Az út nemsokára ketté ágazott, elvált egymástól a 35 és a 70 km-es túra. Én a 35km-esen folytattam tovább utamat, így letértem a már jól megszokott Mária-útról, és a kék, sárga, majd a piros sávot követve megérkeztem Csobánkára. Nagyon tetszett, hogy az utolsó 1 km-en különböző motiváló táblák is vártak minket: még 500 méter, még 300 méter, még 100 méter stb. Végül beértem a célba, egész pontosan 7 óra 10 perc alatt tettem meg a 34, 5 km/es utat, ami 4,8 km/h-s átlagsebességet jelent. Nem is rossz. Természetesen nem maradhatott el a gratuláció, kézfogás, oklevél, kitűző (csak 70 km-es volt), és a zsíros valamint a lekváros kenyér sem. A célba a következő kép várta a beérkezőket.

„Te melyik farkast eteted?”

A rajz megértéshez nem árt elolvasni az itinert. Le van benne írva egy kisebb történet, hogy az emberekben két farkas háborúzik egymással. Az egyik a jót (vidámság, jókedv, hűség, békesség), a másik pedig a rosszat (irigység, harag, kapzsiság, bánat) testesíti meg. Kérdés pedig, hogy melyik farkas fog győzni. A válasz pedig az, hogy amelyiket tápláljuk. Véleményem szerint ez is egy tanulságos történet. A célban pólót is lehetett vásárolni elég jutányos áron, én pedig (mivel nagyon tetszett a túra) vettem is egyet, gondolván, hogy legalább ennyivel támogassam őket, ha már ilyen jó kis túrát sikerült szervezniük.

Összességében ebben az évben nekem ez a túra tetszett a legjobban. Az ellátás kimagaslóan jó volt (kávé, tea, szörpök, pogácsa, gyógyvíz, keksz, alma, süti, Sport szelet, zsíros kenyér, lekváros kenyér) és a pontőrök is nagyon kedvesek voltak (pl. megkérdezték, hogy milyen szörpöt kérek, mentes vagy szénsavas vízből stb.). A túraútvonal ugyan ismerős helyeken ment végig, de mégis tudott újat mutatni számomra (Szent Anna kápolna, budaszentlőrinci kolostor romjai). Tetszett nagyon, hogy volt mondanivalója a túrának, volt valami mögöttes tartalma (hasonlóan a Kitörés túrákhoz, csak ott politikai, itt pedig vallási). Végezetül pedig még egy kérdőívet is kitöltettek velünk, ahol többek között rákérdeztek arra is, hogy mi tetszett és mi nem a túrában. Ezt előtte szóban is megtették egyébként. Véleményem szerint pedig ez a siker egyik kulcsa, a visszacsatolás, hogy érdekli őket a túrázók véleménye, megfogadják ezeket, és így igyekeznek évről évre javulni, fejlődni. Nagyon elégedett voltam, és biztos, hogy jövőre is jönni fogok, csak akkor már a 70 km-es távra (nagyon sajnálom, hogy így most lemaradtam például az éjszakai kompozásról stb.).

(Kortom)